2014. május 29., csütörtök

Huszonkettedik nap - A koreai kaland véget ért

한국 친구들이 정말 감사합니다. 한국 아름다운 나라 입니다.
나는 다음에 돌아오고 싶어요. 여기가 좋았어요. 안녕히 계세요. 한국을 사랑합니다!

Ez az utolsó posztom Szöulból. Azt hiszem, ez az emlék örökre megmarad nekem.
Nagyon vártam ezt az utat, néha azt hittem, bolond vagyok hogy elindulok egyedül, máskor pedig úgy éreztem, jönnöm kell. Most, az út végén azt mondom, egész életemben bántam volna, ha kihagyom.
Ettôl az utazástôl a Korea-mániám nem csökkent csak átalakult. Most, hogy láttam, hogy koreai embereket ismertem meg, akik otthon vannak és egy kicsit bepillanthattam a hétköznapjaikba, más szemmel tekintek erre az országra.
Ázsia más világ, különbözik Európától. Más szokások, más életvitel...de ha nem egzotikumként tekintem ôket, akkor ugyanolyan emberek, mint mi. Élik az életüket és megpróbálnak boldogulni, meg boldogok lenni, úgy, ahogy megtehetik itt. Mintha errôl
már írtam volna, így ezt a részt nyugodtan kihagyhatjátok.
Sikerült összecsomagolnom, talán nem . itt semmit. Talán a lelkem egy darabját...
Mielôtt elsírom magam - James videóján úgyis bôgtem eleget - ezt a részt is abbahagyom, és maradjunk a száraz tényeknél.
Annyi cuccom lett, mintha haza akarnám vinni fél Koreát. De nem tudtam, mit is hagyjak.itt. Kijelentkeztem az Apple-ból, ami az otthonommá vált. A recepciós fiú elkészítette a fotót, én is, beszélgettük egy kicsit, modta írjak, ha biztonságosan hazaértem. Segített levinni a bôröndömet.... szegény, azt hittem megszakad. Még elmagyarázta, merre menjek a reptérre, ha már semmiképp nem akarok menni a reptéri transzferrel. Mazochista vagyok, inkább még metrózok utoljára. Csak reménykedtem, hogy mindenhol jó a mozgólépcsô, idejöet azt hittem, meghalok, mikor a mechanikus lépcsôn cipeltem a pakkomat. Azért nem volt egyszerû mutatvány enyi cuccal metrózni, de csak egy átszállás van az 1 óra 9 perces úton.
Sikeresen becsekkoltam. Rosszul saccoltam, a nagy bôröndöm könnyebb volt a megengedettnél kézipoggyászom meg nehezebb, de ezzel nem volt gond.
Sikeresen kitöltöttem közben egy turisztikai kérdôívet, mely ékes angol nyelven volt megfogalmazva, minden kérdésre válaszoltam ügyesen, így megérdemeltem az ajándék evôpálcikát.
Leültem egy kávéval, hogy megírjam ezt a posztot. Aztán - valami isteni sugallatra, vagy mûködött a hatodik érzékem - ránéztem a jegyre, meg az órámra és hopp! 10 perc múlva kezdôdik a beszállás. Elméletilegbez elegendô idô csak nem az Inchonon, ez olyan nagy reptér, hogy a tàvolabbi kapukhoz is metróval megyünk.
Fogalmam sem volt, merre van az èn kapum, ezért megkérdeztem az információs pultnál. A kisasszony hosszan nézegette a jegyemet, aztàn a szokásos 오! felkiáltás után mondta, hogy igekezzek, mert kezdôdik a beszállás. Elmagyarázta, én meg futottam. A nagy rohanásban kicsúszott a jegyem, s ezt akkor vettem észre, amikor rápillantottam, hogy megnézzem, melyik kapuhoz kell mennem. Visszamentem az útvonalon, de nem találtam. Aztán az információs pulthoz, de ott sem volt. Egy pillanatra ideges lettem, de aztán átgondoltam a dolgot... mi történhet a tökéletesen elektronikus alapokra helyezett Dél-Koreában, ha elveszik egy darab papír? Ezt mondta az információs lány is, így visszamentem a becsekkolós pulthoz és elmagyaráztam, hogy elveszett a beszállókártyám, stb. Azért bevallom, hogy nem én voltam a megtestesült nyugalom... :)
De az idô nagyon telt. Túlestem a kézipogyász-vizsgálaton, meg az útlevél-ellenôrzésen. A súllyal nem foglalkoztak, meg általában nem volt nagy felhajtás, cipôlevétel meg szinte "gatyára vetkôzés". Elindultam a kapu felé, a 124-es kapuhoz metró vitt. Közben belefutottam egy koncertbe, a sárga szalagból arra következtettem, hogy a kompkatasztrófa áldozataiért zenélnek. Bármennyire siettem, nem tudtam megállni, hogy egy rövid felvételt ne készítsek, a korábban még a becsekkolásnál látott filmforgatásról még egy fotót sem csináltam. Ismeretlen szereplôk voltak (számomra), de lehet, hogy egyszer sztárok lesznek. Én meg elkèszíthettem volna az évszázad fotóját, ami talán fedezné a következô utamat! A francba, hogy ez csak most jutott eszembe....
Szóval az utolsó hívásra érkeztem a kapuhoz, de beengedtek. És még utánam is jöttek ketten :)
A gép nincs tele, szerencsére, így egyedül ülök az ablak mellett, ez így kényelmesebb a hosszú úton. Otthoni idô szerint 16:50-re érünk Münchenbe, ez koreai idôben 23:50-et jelent. A repülôút 11,5 órás, de most visszakapom az elveszett 7 órámat.
Eredetileg csak annyit akartam írni, hogy jó volt és hogy máris hiányzik, de jó otthon lenne, aztán meg kicsit még visszajönni.... az élet, meg az én ügyetlenkedésem felülírta ezt. Így jó hosszú lett megint :D
A gépen fejeztem be az írást. Éppen Ulanbator felett vagyunk. Magasság 10.636 m, sebesség 833 km/h. Ha lenézek, a tájat is lehet látni. Illetve eddig lehetett, mert csendespihenô van, kötelezô elsötétítéssel.

Nagyon hosszú út után most Münchenben várakozok, majdnem 5 órát kell várni a csatlakozásra. Búcsúzóul még készítettem fotót Incheonról, ahogy sikerült, meg arról, hogy koreai ebédet kértem a gépen.
A németek skótok, itt csak fél óra ingyen internet van, ha valaki üzenni akar, gyorsan tegye.
Ezzel befejezôdik az én kis kalandom. Lehet, hogy írok még pár tematikus posztot - és ez most nem fenyegetés hanem ígéret. - de bôven tudnék mesélni a következô útig
 Szóval búcsúzom most és köszönöm, hogy velem tartottatok! Thank you! 감사합니다!

2014. május 28., szerda

A huszonegyedik nap - az utolsó

Az utolsó reggel hangos kiabálásra ébredtem reggel 7-kor. Elôször azt hittem, a TV, de aztán rájöttem, fura lenne, mert napok óta be sem kapcsoltam. Kèt konnektorom van, és azt a töltôk használják. Szóval rájöttem, hogy az utcáról jön a hang. Négy nô veszekedett, pontosabban kettô, a másik kettô meg csitította ôket. Volt lökdösôdés, meg hajráncigálás, meg minden ami kell. Igazi filmbe illô jelenet volt, de nem láttam.sehol a stábot...
Felvettem egy kicsi részt, de csak titokban, mert az erkélyre közvetlenül egy keskeny lépcsôn fel lehet jönni, féltem, nehogy engem is megverjenek Fèlelmetesek ezek az ajummák! A felvételt személyiségi jogok miatt természetesen nem teszem.közzé, de nyelvtanulóknak érdekes lehet, ha talizunk Dana, nézzük meg és értelmezzük!
A nap egyébként lassan indul Szöulban, legalábbis a mi környékünkön. Ezen mondjuk nem is csodálkozok, mivel hajnalig nyomják a koreai lakodalmast és a kommersz k-popot. De az éttermesek már korán kezdenek és gondolom az ajumma, aki már reggel hatkor darabol, csak alszik valamennyit éjszaka.
Mára több terv is volt a fejemben erre az utolsó napra, de aztán úgy döntöttem, hogy csak megyek az orrom után, és megnézem, ami az utamba kerül, mint amikor idejöttem. E nem lesz könnyû, mert félelmetes helyismeretre tettem szert az elmúlt három hétben. Mindenesetre teleszívom magamat a jó kis szöuli levegôvel, nehogy otthon fuldokoljak a sok oxigéntôl.
Reggeli közben még beszéltem szkájpon indiai barátommal - minden alkalmat meg kell ragadni az angol nyelv gyakorlásához -, aki mondta, ha legközelebb kalandozni támad kedvem, menjek Kolkatába, India is nagyon érdekes. Ezen kicsit elviccelôdtünk, megköszöntem a lehetôséget. Ha lehet, inkább Koreába jönnék vissza, vonattal körbeutazni a vidéket, ez jó tervnek tûnik. Persze, ha találnék szponzort, aki fizetne az írásaimért elmennék bárhova. Szubjektív útikalauz nyelvtudás nélküli, idiôta középkorú magányos bolyongóknak ... Kommentben várom a jelentkezéseket
De félre a tréfával, ez most egy komoly poszt, búcsú Szöultól.
Vásárlásban nem vagyok valami jó, de csak kell valami szuvenír Koreából, mert lehet, hogy nem lesz több lehetôségem visszatérni soha. Elmentem metróval a City Hallig és irány a Namdaemun piac. Órákat bolyongtam, mire vettem pár dolgot. Vettem ajándékot is a családnak, meg magamnak is... Például hangul mintás papírt, meg koreai evôeszközöket (수저) a készlet kanalat (숟가락) és fém pálcikát (젓가락) jelent. Eleget küzdöttem vele itt, mert vékony és csúszik, nem úgy, mint a bambusz, de otthon sem szeretném nélkülözni az élményt. Még szemeztem a kislábassal is, de azt már tényleg túlzásnak éreztem. Így sem tudom, hogy viszem haza azt a sok cuccot.
Ahogy bóklásztam, egyszercsak a nevemet hallottam... 승 영, a cipôboltos üldögélt egy másik standon. Az is lehet, hogy ugyanaz volt. Örömmel üdvözöltük egymást váltottunk pár szót. Jó utat kívánt holnapra, én is minden jót kívántam, aztán mentem tovább. Fura, de ez a keverék koreai-angol nyelv elég jól használható, eddig még mindig megértettem magam. Amikor kiderül hogy a partner nem tud angolul, akkor meg aztán király vagyok. De úgy vettem észre, szeretik ha a koreait használom, még ha hibás és gyenge is a tudásom.
Ebédként vettem egy kimcsimandut (ami - mint tudjuk - kínai ètel, és szerencsére nem volt édes, hanem sós meg jó csípôs. A mandu egyszerû, a tésztát betöltik, gombócot csinálnk belôle, mjd gôzölik. Szerintem nincs benne élesztô, de valami fújóanyag biztos. Olyan knédliszerû az egész. Desszertnek vettem a gyümölcsárusnál egy bambuszra szúrt ananász-szeletet. Nagyjából ekkor elegem is lett az egészbôl, így leraktam otthon a cuccot, és azt terveztem, újra metróra szállok, hogy János tanácsát követve megnézzem az igazi Gangnam style-t, ahol elegánsak az üzletek és nagyjából az összes világmàrka megtalàlható.
Szöulban ma nagyon párás és meleg volt az idô, a piaci forgatagban leizzadtam, mint a ló, így mégsem mehetek arra az elegáns környékre, mert mi van, ha összefutok Vele?
Szóval zuhany, készülôdés, aztán hipp-hopp vacsoraidô lett. Mire elkészült a kedvenc ramenem - most teleeszem magam belôle, mert otthom nincs, vagy túl drága... ezt azért tettem hozzá, mielôtt valaki megkérdezi, hogy megint? - már olyan késô lett, hogy lemondtam a gangnami kirándulásról, több okból is. Elôször is KNG elhagyott engem, folyton utazgat, mikor én itt vagyok... ez sajnálatos, de tovább kell lépnem
Kellett még vennem valami fontos ajándékot, amire már régóta vadászok, de még nem találtam. A harmadik ok pedig az, hogy össze kell csomagolnom, és ez agymunka lesz (amenniben az esetemben ez értelmezhetô), mert nagyon felszaporodott a cucc. És az utolsó... kb. annyi pénz maradt. Seoul City kártyámon, ami a reptérig elég. Felesleges lenne újratölteni.
Így aztán a búcsúestén az Insadongon kötöttem ki és találtam érdekes dolgokat még mindig, mint a hegedûs. Nagyon jól játszott, csak már kicsi a tárhelyem, nem tudtam felvenni többet.
Üldögéltem, hallgattam a zenét, pont passzolt a hangulatomhoz. Ez amolyan utolsó estés dolog. Nem szeretem az utolsó estéket, mert akkor már nem tartozok sehova. Amikor jöttem, az másmilyen utolsó este volt, akkor még rombolt bennem a várakozás izgalma, mi is fog itt történni, meg ilyesmi.
Mivel sikerült megtalálnom, amit kerestem, elindultam hazafelé. Leültem a kedvenc kávézóm teraszára egy utolsó kávéra, hogy befejezzem ezt a posztot.
Ez most azt hiszem, extra hosszú lett. Hihetetlen, hogy mennyit tudok rizsázni arról, hogy ma nem is csináltam semmit... nem kell izgulni, még pár mondat, és vége.
Az est további részében tervem, hogy megiszom a maradék sojut, hajat mosok, összecsomagolok, és megpróbálok gyorsan elaludni, hogy le ne késsem holnap a gépet.
Útközben csináltam néhány képet. A Jongno3ga környékén ugyanúgy tele vannak az éttermek, mint mindig. A boltban, ahol vásároltam is folyik az élet tovább. Szöult nem rázza meg, hogy elhagyom a várost, csak nekem marad itt egy kicsit a szívem...

2014. május 27., kedd

Hegedűs...

Ez most nem poszt, de magyar hegedûszót hallottam. Azt nm.tudtam felvenni, mert mire elôkaptam a kamerát... Még csak annyit, hogy beszéltünk egy kicsit, és amikor megtudta magyar vagyok, gyorsan lenyomott a Monti csárdásból egy részletet

A huszadik nap - Deoksugunk és szuvenírvadászat

Kedd van, az utolsó elôtti napom itt, Szöulban. Két palotalátogatást terveztem mára. Jamestôl azonban kaptam reggel egy emailt, készített egy kis filmecskét a Jejun töltött napokról. Nem is tudtam, hogy ilyen sok fotót készített rólam. Újranézve, zenével meg az ô képeivel, amik sokkal jobbak, mint az enyémek, egészen elérzékenyültem. Tök romantikus az egész... bôgtem egy kicsit, annyira meghatódtam saját magam láttán meg a szép emlékek miatt. A filmtôl kijött belôlem az elmúlt három hét minden feszültsége, azt hiszem. Nem is tudtam, hogy volt
Végül összeszedtem magam és elindultam. Gyalog, mivel már ezerszer említettem, hogy minden közel van.
A Jong-ron haladva ismét egy tüntetésbe botlottam. Ez nem volt olyan csendes, mint a korábbiak és egyre csak gyülekeztek a tüntetôk, meg az emberek. Skandáltak öklüket emelgetve és mindenki viselt a homlokán, vagy a nap ellen védô kalapján feliratos szalagot.
A szöuliakat nem rázta meg a dolog különösebben, és gondolom hatása sem nagyon lesz, max. kieresztik a gôzt. Érdeklôdve figyeltem az eseményeket, így kaptam egy szórólapot én is. Egyre.hangosabb lett a dolog, vártam egy kicsit, de aztán továbbmentem, mert várt rám a Deoksugung palota. Most aztán tényleg olyan helyeken is jártam, amerre més soha. Jó nagy kört tettem, úgy közelítettem meg a palotát.
A palota eredetileg Seongjong király öccsének, Wolsan hercegnek a rezidenciája volt, de aztán a háborúk közben az egyik király egyszercsak beköltözött, s aztán királyi lakhely lett. A Királyok jöttek-mentek, ki-és beköltöztek, közben folyton átnevezték a palotát is. Ez már csak így ment régen is
A terület nagyon szépen rendben van, Csoszon-kori ôrségváltással szórakoztatják az utcán a népet. Odakint iszonyú nagy a forgalom, de a falalon belül a béke szigete.
A fô épület, amiben sajnos nem lehetett fényképezni, 1902-ben épült hagyományos technológiával, fából és minden eredeti benne. A festett mennyezett a kopottságával talán még szebb, mint a színes festéssel.
Nyugati épület is van itt, például ez az 1910-ben épült neoklasszicista stílusú hatalmas ház, melyet az akkori király mûvészeti múzeumnak szánt. Az építész az angol G. R. Harding volt. Épp felújították. Az elôtte lévô parkot 1938-ban építtette Seokjon király.
Miután kibámészkodtam magam, elgyalogoltam a Seoul Stationig, a Lotte-ban vettem néhány dolgot, hogy ne hiányozzanak annyira otthon a koreai ételek. Vettem egy kis üveg sojut (솢주) is, még meg sem kóstoltam, amióta itt vagyok. Majd mwgiszom az utolsó estémen. Metróval mentem vissza, közben belefutottam egy mini demonstrációba. Otthon rament vacsoráztam, majd a neten megkeresett közeli könyvesboltban - mely a Jonggak állomásnál van - fejeztem be a napot. Fél 11-ig volt nyitva, zárásig maradtam. A hajléktalanok már bevackoltak a Tapgol park bejáratánál, meg a metrólépcsôn... A kulcsom megvolt, így szerencsére nekem nem ez a sors jutott

2014. május 26., hétfő

Tizenkilencedik nap - a harmadik találkozás és a Namdeamun Market

A mai napon érdekesen alakult, kétszer is voltam piacon úgy, hogy valójában egyszer sem akartam.
Reggelre nyoma sem volt az esônek. Kicsit hûvösebb lett, a szél is fújdogált. Reggeli után elindultam. Rövidebb programot terveztem, mert 3-ra beszéltem meg a találkozót Soo-val. Reggel még beszéltünk a Katalkon, ô is megkérdezte, szeretem-e a koreai ételeket mert meg akar hívni ebédre.
Metróval mentem a Dongdaemun állomásig, hogy megnézzem a Heunginjimun kaput. Sajnos pont felújítás alatt állt, nem tudtam bemenni, de körbefényképeztem, így is nagyon tetszett. Arra gondoltam, hogy benézek a Dongdaemun piacra, amit Flora is ajánlott, aztán gyalog megyek vissza. Ahogy bolyongtam, egyszercsak felbukkant egy kis park. Hasonló a Tapgol Parkhoz, csak kisebb. A nevét saknos nem tudom, csak handzsa felirat volt a kapu felett. Valaki talán megfejti.... Szép, kicsit más épületeket találtam ott, néhányan üldögéltek a lépcsôkön és az árnyékos padokon.
Útközben eljött számomra a kánaán... A terület még nem a piac volt, tekintsük inkáb elôjátéknak. Utam a cipôsök és a táskások Mekkája volt. Mûbôrök vásznak, cipô-és táska alapanyagok, kellékek... Az egyik üzletben találtam egy parafaszerû, szép virágokkal nyomott, vászonra kasírozott anyagot, igazi nyári táskának való cucc, kb. 2 m széles. De elég drága volt, 20000W egy yard. Akkor hirtelen nem is tudtam, mennyi az méterben kifejezve. De mit kezdek annyi anyaggal? Súlya is nagy, nehéz vászon, így lemondtam róla.
Túl hosszú ideig van piros a zebráknál itt, ezért úgy gondoltam, hogy az aluljárón keresztül megyek át a túloldalra. Nem.volt jó ötlet. Egy föld alatti piacon kellett áthaladnom a Dongdaemun álomásnál, itt hanbokot árultak. Gyakorlatilag mérték utáni szabóságok. Végekben álltak a szebbnél szebb, különbözô minôségû és kivitelû selymek, divatlapokból választható modellek, külön a kiegészítôk: hímzésrátétek, mindenféle szalagok, stb. Csak bámészkodtam és simogattam az anyagokat. Meg láttam közvetlen közelbôl, hogyan kel megvarrni egy ilyen ruhát. Nagyon igényes a kivitelezés... nem olyan, mint amit a hanokfaluban én is felvettem, az csak egyszerûsített változat volt.
Aztán erôt vettem magamon és elhagytam az objektumot és lassan beléptem a pic területére.
Az elsô épületnél majdnem leragadtam. Több szinten rövidárut árultak elképzelhetetlen mennyiségben. Gombok, cipzárak, mindenféle egyéb kellékek. Nem láttam még ennyiféle gumit, hevedert, szalagot... Külön üzletek voltak a csipkéknek a szalagtól a méteráruig. Láttam olyan vetexet, ami mintás volt, sokféle mintával nyomva, esetleg felkasírozva, így bélésnek.is megfelelô volt. Az emeletekre fel sem mertem menni. Màsik èpületekben méteráruk, férfi és nôi anyagokra külön szakosodott részlegek, elképesztô mennyiségû ès fajtájû vatelin...
Nem folytatom továb, ez úgyis csak a hozzám hasonló bolondok, a textiles szekció számára érdekes. Majdnem elcsábultam a szalagkiàrusításon, de nem volt nálam kézpénz.
Végül feladtam a hiábavaló küzdelmet és leültem egy kis kávézó teraszára kávézni és onnan kísértem tovább az eseményeket.
Az idôm nagyon gyorsan fogyott, így kávé utàn gyorsan visszamentem az Apple-ba. Gyalog a Cheonggyecheon mentén. Keresztülvágtam a Jongmon, ahol a veterán öregurak tanyáztak, go-t és koreai sakkot játszva.
Gyorsan felvettem a Soo-nak szánt ajándékot és mentem a megbeszélt helyre. Kerestem a barátnômet, de nem láttam sehol, amikor egyszercsak valaki elkapta a kezemet. Soo azonnal megismert Kicsit fura volt, mert tízéves korom óta nem mászkáltam kézenfogva egy lánnyal, de lehet, hogy ez ilyen ajummás szokás. A nap végére már megszoktam.
Rögtön bementünk a közeli étterembe ebédelni. Nehezen indult a társalgás, de aztàn belejöttünk. Odaadtam az ajándékot és én is kaptam egy koreai módon becsomagolt dobozt. Soo szeret fôzni, és hozott nekem saját készítésû csípôs szószt, amit húsokhoz esznek. Meg is kóstoltam, finom, remélem, kibírja a hazutat. Közben felhívta a lánya, majd átadta nekem a telefont mondván, hogy a lánya perfekt angol és beszéljek vele. Hihihi, mondtam neki és beszéltem a lánnyal kb. 10 percet.
Az ebéd a hideg-fajta koreai étel volt. Nekem jobban ízlik a meleg, ez inkább èrdekes.
Ebéd után buszra szálltunk, ez az elsô buszozásom itt. A Seoul Stationra mentünk... metróval gyorsabb lett volna. Kávéztunk egy Starbrucks kávézóban aztán a Lotte bevásárlóközpontba mentünk. Olyan, mint egy óriási Tesco, csak sokkal zajosabb. A promóciós pultoknál állók hangosan kínálják a kóstolójukat és a vevôk is hangosan beszélnek. Az eladók meg szóba állnak az emberekkel, Soo hosszas értekezésbe bonyolódott a koreai szószokról és fûszerekrôl. Láttam pár fura dolgot, aminek felítlrtam a nevét. Nagy sikert arattam az eladóknál, amikor hallás után felírtam a fûszerek nevét
Végül megtaláltuk, amit kerestünk: koreai ginzenget vettünk, meg valami csomagolt cuccot, ami nem tudom mi.
Azután elmentünk a Namdeamun piacra. Soo két órát buszozott, hogy velem találkozzon, én viszont már tudtam az utat, így én vezettem ôt a piacig. Többször megálltunk az úton, mert fájt a lába a topánkájában. A piacon cipôárust kerestünk, többeket megkérdezett, merre vannaka cipôk. Elmentünk jó pár cipôsstand elôtt, de aztán kiderült hogy egy cipôst keresett, aki az unokaöccse volt, vagy valami ilyesmi. Beültünk a boltba, jól elbeszélgettek ôk koreaiul, még néha én is. Rólam volt szó, nagyjából értettem is a koreai társalgás egy részét. 나쁜 남자..., ne higgy neki mondta nevetve Soo, amikor a fickó elmondta, hogy ô szingli.
Aztán megnéztük a cipôket. Azt hittem, barátnôm akar magának egy kényelmes cipôt a hazaútra, de végül kiderült nekem akar cipôt venni. Nem fogadhatom el, mondtam, de nem vitatkoztak velem, s végül egy cipôt kaptam ajándékba!
Metróval mentünk a buszpályaudvarra, ahonnan a busz indult Chungjuba. Ettünk újra, pedig nem.is voltam éhes. Ez az étel forró volt, rengeteg hússal. Aztán a barátnôm visszametrózott velem a Jongno3ga állomásra, érdeklôdött, hogy vissza tudok-e menni egyedül a hotelbe majd elbúcsúztunk. Jó mis nap volt ez is! Ô visszament a buszhoz én meg sétáltam hazafelé. Hatalmas pakkal, mert kiderült, hogy a koreai ginzenget meg azt a másik valamit is nekem vette, hogy otthon ne hiányozzon annyira Korea

2014. május 25., vasárnap

18! - Namsan Hanok Village és Korea House

Szerencsére nem esett (eddig), dacára az elôrejelzésnek így végre elindultam a Namsangol Hanok Village-ba. Otthon reggeliztem, jó késôn, így ebédnek is megfelelt. Közben megszerveztem egy holnapi találkozót is. Soo szintén egy ismerôs az Interpalsról, egy nagyjából velem egykorú nô, de ritkán váltunk levelet, mert eléggé elfoglalt. Most azonban, hogy Szöulban vagyok, írt és a gyorsabb kommunikáció érdekében felvettük a kapcsolatot a KakaoTalk nevû koreai alkalmazás segítségével. Beszéltünk telefonon is, szabadkozott, hogy ô nem furcsa, csak nem tud angolul. Ez vicces, a pár mondatból azt gondolta, hogy én igen Megnyugtattam, hogy én sem, így újabb érdekes találkozóban lesz részem. Holnap dèlután fogunk találkozni a Jongno 3ga metróállomáson... már alig várom!
De most nem ez a lényeg. Két megállót mentem a 3-s vonalon a Chungmuroig (tényleg minden közel van), és már ott is voltam. Megvettem a reggeli kávémat az aluljáróban. Frissen fôzött, finom kávét. A "커피 라떼, 주세요-"már jobban mondom, mint a szöuliak. Jók a metrótérképek, és a kijáratokat is számozzák, így a ténfergôk el sem téveszthetik. De ez csak most egyszerû, az elsô napokban - bevallom - néha azt sem tudtam, hol vagyok, csak az ösztöneim vezettek. A 4-es kijáraton jöttem fel a felszínre és kis gyaloglás után megtaláltam a falu bejáratát.
A térképem ismertetôje szerint kell venni jegyet, de a valóságban mégsem. A különbözô programokért viszont fizetni kell. Sajnos lemaradtam a hangul-írásóráról, cserébe 3500W fejében hanbokot ölthettem. A hölgy ezer fotót készített, hát nem éppen uralkodósan vigyorgok... sajnos nem tudtam megfelelôen ülni, pedig gyakoroltam otthon a törökülést, hátha szükség lesz rá. És igen, de nincs mit tenni, az én térdem nem alkalmas erre a feladatra.
Vidáman mászkáltam, amikor cseperegni kezdett az esô. Persze esôkabátot nem hoztam, úgy terveztem, hogy nem fog esni. Nem is aggódtam túlságosan. Éppen körbeértem, amikor már nagyon esett. Még jó, hogy olyan széles ereszek vannak, az egyik alatt próbáltam megvárni, hátha csendesedik, de nem ez történt. Permetszerû, de sûrû áztató esô esett. Tervben volt még a Namsan Park, meg felmenni a toronyba is, de ez a program az esô miatt elmaradt. Holnaptól megint jó idô lesz, kicsit szorosabb idôbeosztást csinálok erre a maradék néhány napra.
Este még sétáltam az esôben, a dzsekimben bôrig áztam, vettem egy esernyôt. Elôször nem tudtam, hol tudok venni, de hihetetlenül gyorsan reagálnak a kereskedôk a változásokra. Az összes üzlet ajtajában megjelentek az ernyôàllványok, illatszerbolttól.kezdve az élelmiszerboltokig, de az utcai bármiárusoknál is.


2014. május 24., szombat

Tizenhetedik nap - Chandeokgung és Insadong újratöltve

Lassan utolérem magam az írással. A Jejun töltött napok miatt van a lemaradásom. Egyrészt mert valami miatt vacakolt a net, másrésztpedig annyi minden történt velem ott, annyi mindent láttam, hogy a rövid éjszakákon aludtam, nem volt erôm az íráshoz. De szabad vagyok, mint a madár, megengedhetek magamnak egy kis lazítást. Ma nagyon sokáig aludtam. Tegnap éjjel hazafelé a Gangnamból már alig álltam a lábamon. A metró zsúfolt volt, nem tudtam leülni sem, hullaként érkeztem.meg az Apple-ba. Orsival beszéltünk néhány szót Skype-on, aztán úgy aludtam, mint akit fejbevágtak. Ez volt az elsô éjszaka, amikor arra sem emlékszem, hogy a szomszédban meddig mulatoztak. Reggel pedig sokáig aludtam, de kialudni magamcsak otthon fogom azt hiszem. Délelôttre semit nem terveztem, csak lazsálást. Ebédmeghívásom volt mára és vezetéses palotalátogatás. Egykor találkoztunk és az Insadongban ebédeltünk. A barátom szöuli, a közelben dolgozik, mégis GPS-szel.közlekedett. Vicces, hogy én jobban tájékozódtam. Persze lehet, hogy ô nem mászkál annyit, fôleg ezen a környéken, meg ideje sincs erre.
Az étteremhez tartva felhívta a figyelmemet egy-két érdekes épületre, amit láttam már korábban, de most más szemmel néztem meg ôket.
Itt van például az az üzletház, amit egy este lefotóztam. Nappali fényben másként nézett mi, kivéve a rengeteg embert. Megtudtam, hogy ez egy híres épület, külön érdekessége, hogy nincs bene lépcsô. A három szintre egy nagy rámpa vezet fel, így vannak elhelyezve az üzletek. Marketing szempontból is érdekes megközelítés, túl az építészeti kialakításon. A lépcsôk megtörik a teret, az útvonalat, így viszont csak haladsz elôre, üzletrôl-üzletre, és észre sem veszed, hogy már a harmadik szinten vagy. Nem vagyok egy vásárlás-mániás, a kísérôm sem az, ezt meg is kérdeztem, mert láttam, hogy unja az üzletnézést. Minket aztán nem lehetett ilyen átlátszó marketing-trükkel léprecsalni! Az épületben persze vam lift is, mi félúton beszálltunk és mentünk tovább.
Egy teljesen más típusú koreai étterembe mentünk. Ez sokkal elegánsabb, mint ahol korábban jártam, ennek megfelelôen drágább is volt. Most sem volt ebédidô, így volt hely, ezenkívül étlap is. Az evôeszközt a pincérnô hozta, külön csomagolt papírstaniclikben. A helyben szokásos módon itt is kifelé menet mellett fizetni, de itt az éttermi "recepciónál".
Koreában rengeteg embert foglalkoztatnak mindenhol. Gyakorlatilag mindenre van külön személyzet, sokaknak a munkája csak az, hogy áll valahol. Az üzletekben is sokan dolgoznak a pultoknál, de kifejezetten ajtónálló, köszönôemberek is vannak, meg olyanok, akik behívják a vevôket. Egyáltalán nem érzik ezt cikinek, nekem fura volt, amikor hallottam, hogy a lány, vagy a fiú órákig ismételgette ugyanazt a szöveget... nem vártam több órát persze, csak amikor arra jártam, mindig ugyanott voltak és ugyanazt mondták. Én éreztem magam kellemetlenül, amikor idôsebb néniket láttam táblával állni kopott ruhában a csilivili üzlet elôtt, valamit hirdetve. Nyilván ez is egy munka, fizetnek érte, de ebben eléggé európai vagyok...
Ebéd után még kicsit bóklásztunk az Insadongon, aztán mentünk a palotába. Voltam már itt, de másik részen és vezetô nélkül. Egy idôs férfi volt az idegenvezetô, pontosan kivárta az indulási idôpontot. Koreai nyelven folyt a vezetés, és elég lassú volt, sikerült egy nyugdíjas csoprtot kifogni. Így aztán leváltunk és megnéztük külön az épületeket. Sok képet nem sikerült készítenem, mert vacakolt a gép... az egyik töltôm nem tökéletes, nem teljesen Korea-kompatibilis, valószínûleg nem töltôdött fel rendesen. Különben jó kis gép ez a kis wifis Samsung, de a nagy kijelzôje zabálja az aksit, nemigen bír ki egy komplett palotát nálam. Elônye viszont, hogy én is tudok vele viszonylag élvezhetô képeket készíteni, a technikai hiányosságaimat pótolja.
A palota kávézójában ittunk egy kávét, megnéztük a múzeum shopot... tudtam volna könyvet választani, de túl sokba került. Érdekes, még nem is találkoztam Könyvesbolttal, egy helyen árultak az aluljáróban könyveket, de ott nem láttam semmi jót. Feltétlenül akarok venni egy könyvet a koreai háztípusról, a hanokról
Jól eltelt az idô, visszasétáltunk a szállásomhoz, a barátom metróval.ment haza. Útközben kaptam ajándék koreai rizssütit, az utcában egy kávézóban árulják. Itt általában minden csomagolt cuccból tesznel ki kóstolót, hogy ne vegyen zsákbamacskát, illetve zsákbasütit az ember. Nem tudom, eltartható-e - elfelejtettem megkérdezni - mert szeretnék hazavinni.
A Cheondokgung palotánál rengeteg rendôrt láttunk, legalább 20 busznyi pajzsos rohamrendôr gyülekezett. Valószínûleg megint demonstrációra készültek, elég sok a kormányellenes tüntetés a kompkarasztrófa miatt, meg választásra is készülnek. Szóval hazajöttem, hogy gyorsan feltöltsem a fényképezôgépet, aztán visszamentem az utca végére. Mert mi is dobhatna fel egy nyugis napot, mint valami jó mis kormányellenes tüntetés? Kicsit ácsorogtam, de csak a rendôrgyerekek masíroztak, meg csoportosan - persze alakzatban - álldogáltak. Bementem a közeli kávézóba és egy tejeskávé mellett vártam, mi fog történni. Egyszercsak egy csapat elindult futva az út túloldalán, gyorsan utánuk mentem, hátha... még az aluljàró lépcsôjén is állt mindenhol egy-egy szakasz. Már eltelt majdnem két óra és még mindig nem történt semmi. Végül meguntam és hazaindultam. Csalódottságomban áldoztam a fogyasztói társadalom oltárán és az Insadongon veettem magamnak egy órát, bôr szíjjal. Olyat, amilyet már itthon is szerettem volna, de túl drága volt.

Zuhog az esô. Elmentem sétálni esôkabátban, hogy megnézzem, milyen a környékünk esôben. A szöuliakat is zavarja kicsit az esô, de azok a helyek, ahol fóliát húztak az asztqlok fölé, most is tele vannak.  Ezt a videót tegnap vettem fel az Insadongon. A kèt fiú nagyon aranyos volt. A zene... hát, hát... de az elôadás interaktív volt. Ezt már többször tapasztaltam, hogy a közönség nemcsak nézô, de aktívan részt is vesz a produkcióban. Felhívnám a figyelmet a bal oldalon lévô, harmadik önjelölt szereplôre. Kicsit hosszú, de nyelvtanulóknak ajánlom. Jó szórakozást.

2014. május 23., péntek

Tizenhatodik nap - lazulás és pihenés

Egy átszállásos rövid metrózás után kiszálltam a Gangnam állomáson. Hát ez pontosan ugyanolyam, mint a többi, csak minden többe kerül, és megszaporodtak az ilyen volt-ilyen lesz típusú plasztikai sebészeti hirdetések. Elsô ránézésre a minôség is hasonló, talàn több cikken van valami USA- ra utaló címke, vagy logó. Anélkül, hogy ítélkeznék, szerintem itt is minden kínai. Nyilván a minôsèget nem az aluljàeóban kell keresni, de akkor nem értem, miért veszi meg valaki ugyanazt kétszer annyiért, mint mondjuk a Namdaemun piacon. Ezt nyilván a fíling teszi.
Bementem egy mosdóba, itt minden állomáson van. Azt tapasztaltam hogy itt a mosdók tiszták még ott is, ami mindentôl távol van és nincs személyzet, de ez rettenetes volt. Szegény ajumma küzdött a tömeggel, de nem boldogult. Volt balkàni és angol típusú is, nekem sikerült rövid sorbanállás utàn bemenni a balkániba. Aztán módosítottam, mert félelmetes vaslogikával kikövetkeztettem, hogy nem véletlenül vannak ábrák az ajtókon. Most már tudom értelmezni a rajzokat, így többet nem tévesztek.
A kézmosásnál is várnom kellett, mert a sok kifestett lányka sminkelt, fésülködött, fogat mosott, öltözködött hoszasan, épp csak a hajszárító nem.került elô, bár a Gimpo reptéren olyat is láttam.
Miután kiszabadultam a mosdóból, a Caffé Pasucci nevû helyen - még mindig az aluljáróban - egy nagyon finom, olasz stílusú kávét ittam és közben megírtam a poszt elejét. Mintha otthon lennék... rádásul akciós volt
Kicsit bámészkodtam, de aztàn hirtelen úgy éreztem, hogy elvesztem! Gyorsan megkerestem a kijáratot jelzô sárga táblát, és felmentem a felszínre. Tudtam, hogy ez nem az én világom, de ha már itt voltam... Egész más, mint az én környékem. Rengeteg fiatal, fiúk és lányok külön-külön csapatosan, meg párok. Más az öltözködési stílus is. Persze nem tudom, hogy általában is úgy ötöznek-e, vagy csak azért mert idejöttek randizni.
A felszínen sem lett jobb a helyzet. Mindenki mászkált fel-alá, rengetegen voltak és hangosak, mindenhol más zene szólt, szóval totális hangzavar. Megbámultam pár kirakatot. Fôleg amerikai ruhák, és olasz cipô, táskák.... elegáns kiállításban. Elég sokáig voltam ott, a téma fontosságához képes túl sokáig. Túl messzire nem mentem, az is lehet, hogy nem jó irányba indultam el.
Nos, ez egy elég ualmas poszt lett, a hangulatomnak megfelelô....

A tizenötödik nap - Viszlát Jeju, hello Szöul!

Élményekkel teli fárasztó nap után frissen ébredtem. Nem kellett sietnem, mert a barátomnak dolga volt délelôtt, csak délután 1-re beszéltük meg a talàlkozót. A szállásról11-kor kis kellett jelentkeznem, így összecsomagoltam. Már elôzô este megbeszéltük a recepción, hogy ott hagyom a bôröndömet, majd James délben érte megy. Koreai reggelim után összecsomagoltam, jól körülnéztem, nem maradt-e ott valami - a késôbbiek.ismeretèben ez nem.sikerült valami jól. Leadtam a csomagomat és elindultam a 관덕정 (Guandeokjeon) felé. Lényegesen egyszerûbb lett volna a dolog, ha van Jeju city térképem, de elôzô este megbeszéltük, nagyjából merre van, s jó mérnökként le is rajzoltam magamnak. De ha eltévednék sincs gond, mert nylevtudásaimat (!) elôszedve ügyesen tudok kérdezni, s ha nagyon szükséges, akkor kétségbeesetten nézni is.
A jelzett irányt követve haladtam a cèl felé, idônként meg is kérdeztem helyinek làtszó embereket, biztos, ami biztos alapon.
Felvettem a kis hátizsákomat, és nekivágtam a városnak.
Útközben fényképeztem ezt-azt. Az irányt caak.egyszer vétettem el, mert az út végén fordulj jobbra parancsot félreértelmeztem
Az út vége nekem az óceán volt Azt is jól megnéztem, búcsúzóul, ki tudja, látom-e még ott valaha? Nagyon szeretném, de egyszer volt Budàn kutyavásár, sajnos. Egy öreg ajumma aztán jejui nyelven elmlndta, merre találom. A Guandeokjeon volt a régi City Hall, ma már csak múzeum.
És milyen jól tettem, hogy kicsit elkeveredtem, mert megpillantottam Ôt. Igaz, csak kirakatban, reklámfotón, de akkor is örültem, mert nem egy tinisztár, így alig találkozhattam vele. Amúgy is olvastam, hogy csak tegnap jött vissza Japánból...
Majdnem 2 óra gyaloglás után értem a találkozóhelyre. Kicsit vártam és Leültem a pavilon lépcsônére. Nem releváns információ, hogy most sportcipôben voltam, ès olyan helyeken is keletkeztek vízhôlyagok, ahol még soha! Ezért újabb tapaszokat helyeztem el, lassan megspórolhatom a zoknit
James idôben érkezett, csak nem vettük észre egymást. Itt mûködött a "wàjpáj" - már èrtem a koreaiasan kiejtett wifit is, így felhívott telefonon.
Az elsô kérdés persze az volt, hogy nem vagyok-e éhes, együnk? De nem akartam, ezért elmentünk a parkolôig és autóztunk tovább. A City Hall környéke James templomi körzete, az elsô és a legnagyobb a szigeten.
Már tegnap este tudtam, hogy a Memorial Hallba fogunk menni, hogy mindent megtudjak a sziget történelmérôl. Ez az emlékhely bemutatja, mi történt a jejui emberekkel a japán megszállás, azamerikai fennhatóság és a koreai háború idején. Jeju lakossága csak élni akart, de nem hagyták. Sok áldozatot szedett a különféle hatalmo politika, ártatlanok pusztultak el korra éa nemre való tekintet nélkül itt is. A jejuiak szabadságszeretô, összetartó és rebellis egyszerû emberek voltak, akik kiálltak magukért a túlerôvel szemben is, ezért halltak meg olyan sokan. A Memorial Hallra egy külön posztot szánok, tanulságos történet, de az is, hogy az utókor hogyan kezeli ezt.
A hely hatalmas, több órát töltöttünl el ott és már tényleg megéheztem. Nemakarok nyugati ételt enni, válaszoltam és elmentünk egy nagyon híres és népszerû noodle-helyre. Most nem voltak sokan, mert du. 5 óra volt, de normál étkezési idôben hetekkel elôre kell asztalt foglalni. Kézzel készítik a tésztát... ez nekem nem olyan nagy újdonság, otthon megszokott, de itt, Koreában a kézi dolgoknak nagy értéke van, drága is, mert otthon nem foglalkoznak ilyesmivel a korábban már említettek okán. Megígértem, ha Magyarországra jön, rengeteg házi ételt, kenyeret, tortát adokneki. Azt mondta, amikor meglátta a torta meg péksüti fotóimat, elment a pékségbe De nem evett még magyar házi kenyeret és péksüteményt, a koreai meg sem közelíti azt. A mienk még a pékségben is finomabb!
A tengeri cuccos ételt választottam, lesz ami lesz alapon.... Nem hal, mondta James... Úgy gondoltam, megpróbálom, ha nem ízlik, akkor elég nekem a kimcsi meg a többi gezemice is.
Hatalmas adagot kaptunk megint! James aztmondta, a jó koreai szakács sokat ad a vendégnek, hogy kipukkadjon...
Feltettem a kérdést, hogy akkor most 어떻게? és figyeltem, hogy kell enni. Nagyon finom volt, majdnem az egészet megettem.
Ebéd után kicsit pihentünk és beszélgettünk az asztalnál, aztán egy utolsó sétát tettünk egy erdôben, útban a reptér felé. Megnéztük Jeju legnagyobb vadló-kolóniáját, már amelyek az úthoz közel legelésztek és aztán a reptérre mentünk.
James segített becsekkolni, a három nevem megint fejtörést okozott a kisasszonynak, ketten is megnézték, pont mint amikor jöttem.
Elbúcsúztunk udvarias kézfogással, de nem tudtam megállni és megöleltem... Egy nagyon jó barátra találtam a messzi távolban, és boldog vagyok, hogy személyesen tudtunk találkozni. Remélem, lesz még másik alkalom is. Köszönök mindent James! James님, 정말 감사합니다!
A gép felszállt, egy óra múlva pedig Szöulban landoltunk.
안녕히기세요, 제주도!

Jeju cityben vettem ezt fel egy keresztezôdèsben. Sokáig csinálták. Valaki meg tudja mondani, mi történik itt? 이것은 무엇입니까?

Most egy kicsit megszakítom a jejui élménybeszámolót. Jejun minden idilli volt, béke és boldogság.... De nem akarom elveszteni azon olvasóimat sem, akik unják ezt a nagy nyugalmat és inkább érdekesebbnek tartják egy középkorú nô ügyetlenkedését egyedül a nagyvilágban.
Az utam vissza Szöulba teljes nyugalomban telt. Mikor a reptéren vártam a csomagomat, eszembe jutott, hogy ki kellett volna venni a bôröndbôl a szobakulcsot. Emlékeztem, hogy beletettem a ruhák közé, hogy el ne veszítsem. Még a reptéren elkezdtem a keresést, de nem találtam. Sebaj, gondoltam, majd a szállásomon kipakolok és meglesz. Éjfél után értem vissza, a recepció már bezárt. Centirôl centire átvizsgáltam mindent, mint egy jó vámtiszt, semmi.
어떻거죠? mondogattam magamnak... Sikerült ugyanis megfejtenem... 어떻거죠? - ha magunknak mondunk valamit, ha magunkban beszélünk és 어떻거요? - ha mástól kérdezzük. Megkérdeztem, és James elmagyarázta. Azt hittem, ez csak filmes eszköz, a mélyebb jellemábrázolás érdekében, de nem, hallottam a barátomtól is, hogy megbeszéli magával néha a problémás szituációkat.
Az 어떻거죠? azonban nem segített és terveket kovácsoltam... például bemászhatnék az ablakon. Van az ablakom elôtt egy erkély, ami lezàrt ugyan a személyzet számára, de ki tudtam nyitni... Indulás elôtt azonban bezártam a tolóablakot, így ezaz ötlet nem jött be. Aztán megpróbáltam a zárat megbuherálni egy biztosítótû-hullámcsat kombóval.Ha betörô lennék, éhen halnék....
A történet vége az lett, hogy bevackoltam magam az étkezô foteljébe. Fôztem egy vödör kávét és írtam a jejui beszámolót, míg rá nem buktam a tabletre. Mindenem fájt, minden órában felébredtem, azt hittem, sosem lesz nyolc óra.
A recepcióra végül már fél nyolckor megérkezett a nagyjából velem egykorú hölgy, akinek angolul akartam elmondani, hogy kell egy másik kulcs. Sajnos nem beszél angolul, mondta, válaszul elmondtam, hogy én sem, ezen mindketten nevettünk. De koreaiul elmagyaráztam, mi történt, meg is értette és adott egy másik kulcsot.
Még jó, hogy az épületbe be tudtam jönni. Bár van egy helyes kis pad a ház elôtt: bôrönd a fejem alatt, törölközôvel betakarva ... nem is rossz, talán kipróbálom, hogy teljessé tegyem a szöuli élményt
E kis közjáték miatt elmaradt a mára tervezett Namsangol Hanok Village kirándulás. Aludtam délelôtt, mostam - mert holnapról jön az esô -, kitakarítottam. Csak sajnos nagyon fogy a szöuli idôm, sajnálom, hogy házimunkára pazarolom. De este elmegyek a Gangnamba, megkeresem KNG-t, hogy megvigasztaljon. Még itthon meghallgatom PSY Gangnam Style-ját, hogy felébresszen és átvegyem az èrzést.

Jeju cityben vettem ezt fel egy keresztezôdèsben. Sokáig csinálták. Valaki meg tudja mondani, mi történik itt? 이것은 무엇입니까?

2014. május 22., csütörtök

Jeju, 3 nap - Jeju Memorial Hall, 4.3. 사업수 기념관

Ez nem lesz most valami vidam poszt, de a Memorial Hallról szóló beszámolót feltétlenül meg akarom írni. Nem jutottam volna el.ide, ha a szigeten is egyedül kóborolok. Az emlékhely az 1948. április 3-án történt eseményeknek állít emléket.
Az épület neve egyébként 4.3. 사업수 기념관, koreaiak hozzánk hasonlóan írják a dátumokat. A neveket is. Itt a különbség a keleti és a nyugati gondolkodásmód között. Nem vagyok nyelvtörténész, de azt hiszem, hogy a keleti gyökerek fontosak a nyelvfejlôdésben. A nyugati gondolkodásban a részbôl haladunk az egész felé, a keletiben meg fordítva. Ezért van elöl a családnév, az évszámbam az év és következnek a kisebb egységek. No, még a végén kiderítem, hogy a koreaiak is rokonok... és már meg is van a vonzódásom természetes oka!
Már megint elkalandoztam, tehát visszatérek a Memorial Hallhoz. A nagy egységnél kezdem én is...
Maga az épület nagyon impozáns, építész-szemmel is. Modern, hatalmas tér veszi körül és minden irányból más arcot mutat. Mégsem éreztem azt, hogy rátelepedik a tájra, a nagyság ellenére szépen beleillik a környezetbe. Maga az elôcsarnok is ünnepélyes hangulatot áraszt, van kávézó, pihenôhely, stb. A belépés ingyenes, a látogatókat nyilak vezetik végig, hogy véletlenül se kóvályogjon senki össze-vissza. Ez segítség abban, hogy megértsük az eseményeket idôrendben. Természetesen több nyelven, angolul, japánul, kínaiul és koreaiul is vannak ismertetôk. Részletes magyarázatot a képeknél adok, itt azèrt röviden összefoglalom a lényeget Jeju történetébôl. Azt hiszem, nem értettem semmit félre James angol és koreai magyarázataiból.
Jejuval elôször koreai történelmi sorozatokban találkoztam, amikor folyton oda számûztek mindenkit. Ahogy Kery Orsi is említette egy kommentben, Tamra, the island címû sorozat is Jejun játszódik, ez egy romantikus történet egy szôke angol tengerész ès egy haenya lányka szerelmérôl, persze a szokásos szerelmi háromszöggel fûszerezve. A sorozat magyar felirattal is elérhetô torrent formában. Tamra egyébként Jeju csoszon neve.
A következô találkozásom Jejuval James levelein keresztül történt. Szenvedélyes fotós, szèp képeket küldött az ô titkos kertjérôl... egyre inkább éreztem, hogy látnom kell, persze nem gondoltam, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. (A Secret Garden címû sorozat egy része is itt játszódik, ez egyébként kedvencem, amikor eborít a romantika utáni vágy, akkor megnézem. Ez modern történet.)
A sziget távol van a szárazföldtôl - világos, azért sziget -, de mégsem megközelíthetetlen távolságra, ma már. A jejui emberek éppen a szigetlakó lét miatt mások, csak a közlekedés mára már felgyorsult és nagyobb lett a jövés-menés.
A második világháborúban a japán megszállók.kegyetlenül lemészároltak egy csomó jejuit, gyerekeket, felnôtteket válogatás nélkül. Amikor arról szólt a vita, hogy egy vagy két Korea legyen, Jeju kiállt az egység mellett, ekkor az amerikaiakkal és a koreai hatóságokkal kerültek összetûzésbe. Rhee Sung-man és Kim Koo, jobb és baloldai politikusok képviselték a különféle álláspontokat. Jeju népe egyébként egységesen bojkottálta a szavazást, felvonultak a Halla hegyre. A bojkott miatt vörös Jejunak nevezték a szigetet, azt mondták, hogy kommunisták és sok jejuit szûk cellákba zsúfoltak össze megtorlásul. Pedig az emberek csak folytatni akarták egyszerû életüket.
A jejui emberek számára szívfájdalom, hogy a kormány csak nagy sokára kért bocsánatot, kárpótlásra meg sohasem került sor. James szerint a mostani elnök meg nem igazi elnök, távol van a néptôl, Jejutól meg fôleg, még egyszer sem jött el ide. Sommásan fogalmazva, nem elnöknek való. James egyébként nem jejui, de már régóta él itt és nagyon szereti a szigetet.
Jobb lett volna, ha ezt az összefoglalót azonnal megírom, akkor még jobban a fejemben voltak a történelmi események. A Wikipédián is megnéztem, mit írnak a 4.3. eseményekrôl, de az hangulatában nem ugyanaz, mint amit a múzeumben láttam. Tárgyilagos, és nyilván a hivatalos álláspontot tükrözi. A Memorial Hallban látottak azonban emberközelbe hozzák a hivatalosan csak 4.3. - nak emlegetett incidenst, tele emocionális megközelítéssel és minden eszközzel, mûvészivel, építészettel, képpel és hanggal illusztrálják Jeju sziget népének és családjainak soha el bem múló fájdalmát.
Az emeleti kiállítóteremben egy grafikus fa- és linómetszeteit néztem meg, és volt még egy zanzásított kiállítás a közelmúlt népirtásairól a világon. Kezdve a zsidó holocausttal, de nem maradt ki Kambodzsa Pol Pot rezsimje, a kínai népirtás és még sorolhatnám. Elég sok volt, sajnos.
Az épülethez hatalmas szabad tér is tartozik, sétaúttal, parkkal, tavacskával és az áldozatok síremlékeivel és emlékhelyével. Kb. 30 ezer sír, harmincezer táblácska, harminezer név a nagy kövekre vésve, kerületek szerint. Egy megrázó szobor a gyerekért magához ölelôanyával, s egy másik a zokogó családtagokkal.
Az egész emlékhely, a kialakítása és a mûvészi megoldások miatt a túlélôk fájdalmát tükrözi.
S mielôt teljesen átmennék patetikus hangulatba, röviden összefoglalva nagyon szép, igényes az egész hely.
A Memorial Hallban én is elhelyeztem egy cédulát a színes cetlis falon (a koreaiak.szeretok ezt a cetlis megoldást, ennek is történelmi gyökerei vannak), az síremléknél pedig gyújtottam két füstölôt Jeju halottaiak emlékére.
Ezzel pedig a Jeju-saga végetért, a többirôl meséljenek a képek.
Gratulálok annak, aki idáig eljutott, esetleg kisorsolhatok otthon egy néhány sk. sarubobt a kommentelôk-lájkolók között. Igaz, az nem koreai, hanem japán hagyományos figura, de legalább távol-keleti.

2014. május 21., szerda

Második nap Jejun - egyébként az utazásom 14. napja

Bár nagyon fáradt voltam, mégis nehezen aludtam el. Reggel viszont már nagyon korán fenn voltam. Idôben is kellett kelnem, mert Jamessel megbeszéltük, hogy értem jön legkésôbb fél 10-re. Már elôzô este felfedeztem hogy itt is van járható tetô, így felmentem oda is kicsit körülnézni de nem sokáig, mert még reggeliznem is kellett. A szoba ára 2 éjszakára 10.0000 W volt, reggelivel. Ez jejui mértékkel egyáltalán nem sok, különösen a minôséget tekintve. Megtaláltam az étkezôt az alagsorban, svédasztalos volt a reggeli. Elôttem állt a nagy választási lehetôség, hogy koreai vagy angol reggelit akarok. Az angol reggeli persze enyhe túlzás, mert pirítós volt csak, és .....
Kétféle lekvár is volt, így majdnem meginogtam, de aztán hirtelen eszembe jutott a küldetésem és koreai menüt állítottam össze. Rizs, kimcsi, fôtt tojás, babcsíra meg apró szemû fekete babszemek valami pácban. Mindenbôl kicsit vettem, de ettôl a mindenféle apróságtól jól lehet lakni. Ittam még egy kávénak látszó folyadékot (instant pesze) a szobámban majd a hallban várakoztam.
Vendéglátóm idôben megérkezett... Nem volt sok idôm a szigeten, ezért meglehetôsen sok minden jutott egy napra.
Most, hogy visszanéztem a képeket, meg is döbbentem, hogy 11 helyszínen jártunk, oda-vissza autóztunk, hegyet másztunk és két múzeumban is voltunk. Észre sem vettem, olyan gyorsan telt az idô. A kommunikáció már nem volt olyan fárasztó, mint elôzô nap. Részben, mert túl voltunk az aha-élményen meg azon a frusztráción, hogy milyen lesz majd egy vadidegen emberrel ilyen sok idôt tölteni, másrészt megismertük egymás stílusát is. Rengeteget nevettünk, mert néha egyáltalán nem értettük egymást, de egy-két viccet is elsütöttünk, akár egymás rovására is....
Szóval a reggeli találkozás után elôször elmentünk az egyik jejui múzeumba, a 민속자연사박물관-ba, ez inkább néprajzi jellegû volt. Miután elôzô nap megtanultam a földrajzi hátteret, ideje volt megismerkedni a jejui emberek történelmével is. A múzeum után következett egy kisebb vulkán megmászása. A sziget közepén van a Halla hegy, ez volt a fô vulkán. Amikor ez kitört, vulkáni tevékenység következtében egy csomó kis vulkánocska (오름 - oreu m)is keletkezett. Kérdésemre megtudtam, hogy teljesen nyugodt lehetek, Jejun a vulkánok nem alszanak, hanem kihûltek. Amúgy nyugodt voltam, de nem ártott volna egy kis izgalom... Egy jó kis vulkánkitörés átélése nagyott dobott volna a népszerûségemen... De errôl lemaradtam, így csak simán mentünk a kráter felé. Jejun, meg Koreának azon a részén, ahol jártam a kirándulóhelyek nagyon rendben vannak. Az emberek vigyáznak is a környezetre. A természetjárás itt amúgy is nagyon népszerû. A 용눈이오름 tetején pl. egy komplett oviscsoport uzsonnázott, nagyon cukik voltak.
Azután elmentünk egy erdôbe, a 친년의 숨비자럼-ba sétálni. Nagyon jó illat volt, ezt egy speciális fafajta -szerintem lombhullató fenyôféle - okozta, ezekbôl állt az egész erdô. A fák számozottak voltak, az 1-es számú egy háromszáz éves példány volt. A fának egyébként a termése is gyógynövény, koleszterincsökkentô, meg még egy csomó más hatása is van, amiy nem jegyeztem meg.
Következett a Haenya Múzeum (해냐 박물관). A haenyák Jeju szigeten élô és dolgozó búvárnôk, akik mindenféle felszerelés nélkül nagy mélységekbôl hozzák fel a mindenféle tengeri cuccokat. Részletesebben majd a képaláírásoknál beszélek róluk. Itt csak annyit, hogy míg 2003-ban mèg kb. 30 ezren voltak, ma már 5 ezer fô alatti a létszám, és 70 %-uk 70 év feletti. A fiatalok nem választják már a haenyaságot, mert nagyon kemény élet, inkább tanulni mennek. Így hal ki egy hagyományos szakma mindenhol, s ez alól a modern Korea sem kivétel.
A Haenya múzeum után 성상- ban (Songsang) ebédeltünk. Mivel sok program várt ránk, az ebéd egyszerû volt, rámen egy étteremben. Nem instant, de félig bóóti.... volt benne tojás is. Rendeltünk még hozzá kimbapot, ami nem ízlett igazán, jobban szeretem a karakteres ízeket, ez meg kicsit édeskés volt, meg mandut, amirôl megtudtam, hogy kínai étel. Annak ellenére ízlett... már lassan én is átveszem James ellenszenvét a kínai turisták iránt. Egyszer sem mulasztott el megjegyzést tenni rájuk és be kell vallani, hogy igaza van. Udvariatlanok, hangosak, rendetlenek és köpködnek. Igaz, Szöulban is láttam köpködô férfit, nem is egyet. Képzeljetek el egy férfit a jól szabott, elegáns öltönyében és cipôjében, örökre vasalt fejjel, amint krákogás után jó nagyot az utcára köp. Kiábrándító. De ez azért nem annyira általános, 10% szemben a kínai 75-tel.
Ebéd után a 성상일출붕 (Sangsengilchulbong) felé vettük az irányt. Már sokat mentünk, így nem másztunk fel a tetejére. Amúgy is rengetegen voltak, elég késôre is járt már. James megjegyzése: "Fogalmam sincs minek akar egy kínai ember felmászni a Sangsengilchulbongra."
Megnéztük a hegyet minden irányból, a legszebb az óceán felôl volt természetesen. Közben megnéztünk egy ûtba esô buddhista templomot, ettünk vicces fagyit, legkisebbet, amit csak àrultak, így is alig tudtam megenni.
Aztán visszamentünk Jeju citybe. Nem vagyok rossz a térképolvasásban, de mégis azt hittem, hogy Jeju egy kis sziget a Halla heggyel a közepén. De valójában.nagy, sokkal nagyobb, mint képzeltem. A part mentén körbevezetô út hossza majdnem 500 km. Rengeteg a látnivaló, kiállítótermek, múzeumok, templomok, kolostorok a hegyen, de ezen kívül mindenféle tematikus szórakoztató parkok várják a gyermeteg látogatókat. S valakinek ez mégsem elég, hetekig lehet túrázni megmászva az összes oreult és a Halla hegyet. Van buszközlekedés is az egész szigeten, de érdemes autót bérelni. Rengeteg bérautót láttam, a bennfentesek fölényességével mondom, hogy a 허 rendszámról lehet felismerni.
Szóval Jeju egy remek hely, szívesen eltöltenék.itt hosszabb idôt is. Nekelég lenne az óceánt bámulni...
Inkább rövidebbeket írok, könnyebb olvasni. Nem akarom elveszíteni az olvasóközönséget...
A Jeju citybe vezetô úton volt idônk beszélgetni személyes dolgokról is, annál is inkább, mert az utolsó esti programom egy meghívás volt James otthonába kávéra és szendvicsre. A második nap estéjére már annyira felfejlôdött a koreai és az angol nyelvtudásom, meg a metakommunikációs kézségem, hogy el tudtam magyarázni azt is, amit az elsô nap még nem. James a szokásos udvariassággal újra megköszönte az ajándékokat, így alkalmam volt fényezni magamat egy kicsit, hogy 100% handmade by Kata, mert úgy érzékeltem, hogy ez nem volt teljesen világos. Na ezen jól elcsodálkozott, Koreában nme szokás az ilyesmi, legalábbis az átlag nem foglalkozik kézmûvességgel, mert nincs idejük, elfoglaltak a pénzkereséssel. Ezen meg én csodálkoztam, hogy is van ez? Az emberek folyton az utcán flangálnak, meg költik a napközben megkeresett pénzt... James is elismerte, hogy igazam van 네, 마자요 kíséretében. Ezt azt hiszem az elsô koreai órámon tanultam meg. Kívülállóként úgy látom, hogy nem valam hatékony a munkavégzés, bár keveset vannak.otthon és sok idôt töltenek a munkahelyen. Persze a mienk hiába hatékony, mégis rosszabbul áll az ország... Ezzel én is ellentmondásba keveredek magammal, így ezt abba is hagyom, mielôtt ostoba következtetésekeet vonnék le. A vároaba visszaérve megnéztünk két híres helyet. A Sárkánysziklát, mely érdekes lávaképzôdmény az óceán partján, mejd felmásztunk arra a helyre, ahonnan szép kilátást lehet élvezni este. Ide egyébként a jejuiak január elsején reggel feljönnek, köszönteni az új évet.
Séta után mentünk James házába. Presbiteriánus lelkész, a lakás eleje a templom volt, egy oktatóteremmel, azon keresztül léptünk be a lakásba. Tolóajtók és a filmekbôl ismert elrendezés. A felesége és a kisebbik.lánya udvariasan köszöntöttek, bemutatkoztunk, majd leültünk az alacsony asztal mellett elhelyezett párnára. Érdekes módon nem volt feszélyezett a légkör, egy kicist azon aggódtam, hogy fel tudok-e majd állni. Szertartásosan elkészített, etióp kávét kaptam, ott helyben, kézi ôrlôvel frissen darálva. A kislány - csak meg ne sértôdjön, mert 15 éves - apró szendvicseket hozott egy tálcán, meg a szokásos gyümölcsöt a pici villákkal. Jejui mandarint - nagyon finkm, más az íze, mint amit itthon veszünk, és óriásszemû lila szôlôt.
Egyáltalán nem indult nehezen a társalgás. James felesége angoltanár, de James megmentett azzal, hogy elmondta, mindössze 3 hónapja tanulok angolul. Ismét elôkerültek a táskáim, és amikor kiderült ott is hogy sk., kívül-belül át lettek vizsgálva. Professzionális, hangzott el a dicséret... nagyon megnyerô volt a sok zseb és aprofi belsôrész. Ebben nincs különbsèg, minden nôszereti a sok rekeszes táskát. Anyukám által hímzett terítô is sikert aratott. Jó, hogy végül a kézmûves ajándék mellett döntöttem. Mikor a leányka kiment, az apjának megdicsértem, hogy milyen bájos. Most! mondta az apja, mert vendég van, különben mmeg nem lehet hozzà szólni, flegma és utálatos. Na ebben sincs különbség
Beszéltünk az orszàgainkról, a kultúráról az emberekrôl. Arról, hogy Koreában az idôsebb nôk nem.utazgatnak egyedül, hanem csaparosan. Hogy mit láttam Szöulban, stb. Szóval általános társalgás, de sokat nevettünk és nagyon jól éreztem magam. Mire megettünk mindent, el is fáradtunk, nem az evésben, hanem a koncentrálásban. Elköszöntem, James visszavitt a hotelbe. A család az utcáig kísért és természetesen meghajoltak, míg el nem hagytuk az utcát.

2014. május 20., kedd

Tizenharmadik nap - A mesés sziget, Jeju

Korán keltem ismét. Reggel már 6 óra elôtt megkezdôdött a kopácsolás. Ami zavart az elsô napokban, mára megszokottá vált. A szomszéd utcában lévô étteremben megkezdôdött a fôzés. Az 아줌마 darabolta az óriás retket - még nem.is.láttam ekkorát - koreai módon, azaz az óriási kést egyenletesen nyomogatta a deszkára, ez volt a hang forrása. Reggel fél hétkor az utca csendes volt, nem is csoda, mert még hajnali háromkor nyomták a koreai tuc-tuc zenét. Most a metrón ülve írom ezt a posztot, épp a Gimpo reptérre tartok. Pár kép jön illusztráció gyanánt a hajnali szomszéd utcáról, a fôzésrôl, meg a szálláshelyemrôl, ki tudja, máskor talán nem lesz lehetôségem bemutatni.

Becsekkoltam! Vettem egy cafe lattet az Angel in-us Coffee-ban, most már csak meg kell keresnem a 10-es kaput, amire 3/4 1-ig van idôm. Az Eastar Jet ZE215-ös járatával megyek, du. 2.05-kor szállunk le, legalábbis ez a terv. A barátom, aki a reptéren fog várni, küldött reggel egy e-mailt, hogy Jejun esôs napok jönnek. Ennél sokkal.jobban aggaszt az, hogy tudok-e majd vele beszélni? Ô az, aki koreaiul levelezik velem, és minden levelemet sorról-sorra kijavítja. Ez elôször jó volt, késôbb - mikor már azt hittem, végre nincs hibám, és mégis - viszont kicsit önbizalomromboló. De viszem az elkészült táskákat a fwleségének meg a lányainak, neki meg könyvet meg anyukám által hímzett terítôt, s ezzel megpróbálom elfeledtetni a hiányosságaimat. —

A gép késett, abban reménykedtem, hogy nem akkor rakják össze. Végülis a legolcsóbb jegyet vettem meg...

Félórás késéssel indultaz Estar Jet 215-ös járata. Nme tudom, mi volt az oka, de ez most már nem is számít. Végül megérkeztünk. A repülés ezzel a géppel teljesen más élmény volt, mint a korábbiak, más volt az utazóközönség is. Sok idôsebb hölgy, csapatostul. Elég hangosak voltak és tülekedtek, mintha valaki lemaradt volna a géprôl, ha nem igyekszik. A beszállókártyák becsekkolása után busszal mentünk a géphez. Nem igyekeztem, gondoltam, ha utolsónak szállok fel, akkor is lesz ülôhelyem, hagytam a hölgyeket elôre menni. Egy kis Boeing XX típusú gép volt, sajnos nem jegyeztem meg a számát. Egy órás volt az út, így ellátás nem volt, de üdítôt vagy vizet felszolgáltak a szuperudvarias kisasszonyok. A gép nem flikk-flakkollt sokat, kicsit hátratolatott, majd szinte helyben megfordult. Az ablak mellé kértem a helyet, így tidtam nézelôdni. Olyan sokáig láttam a tájat, azt hittem, végig olyan alacsonyan fogunk repülni. De egyszercsak felszálltunk a felhôk fölé. Már a reptéren tájékoztatták az utasokat, hogy Jejun esik. Félúton be is kellett kapcsolni az öveket, mert egyre sötétebb lett, és eléggé dobálta a szél ezt a kis gépet. Pár percre elaludtam, s mire kinyitottam a szemem, megpillantottam az óceánt... És hipp-hopp, már meg is érkeztünk.
Megtaláltam a csomagomat is. Elôször egy másik bôröndöt vettem le, amelyik majdnem olyan volt mint az enyém, de aztán idôben lecseréltem, szerencsére. Mit kezdtrm volna borotvával, meg gatyákkal??? Làttam, hogy egy férfi vette le azt a csomagot...
Az ismeretlen barátom várt az érkezési oldalon, ô azonnal megismert. Jejun nagyon esett az esô, de autóval jött értem, így semmi nem zavarta meg az izgatottságomat. Bár a hotel elég közel van a reptérhez, mégsem lett volna jó gyalqogolni a zuhogó esôben. Elmentünk a szálláshelyemre, bejelentkeztem. A személyzet itt is nagyon kedves, a barátom segített is. Jól elcsodálkoztak, hogy helyi kísérôm van, meg hogy koreaiul is beszélek egy (nagyon) kicsit, de elmagyaráztuk, hogy már majdnem egy éve levelezünk. Mindenrôl tájékoztattak, kaptam kódot is a bejárathoz, mert este 11-kor zárják a kaput. Na ebben nem hittem, a koreaiak ebben az idôpontban még vidáman mászkálnak, s ez a gyanúm késôbb be is igazolódott. Már majdnem felvittem a cuccomat a szobába, mikor a kislány a szokásos 아! felkiáltással észlelete, hogy még nincs is 4 óra. Felcímkézték a bôröndöt, mi meg elindultunk.
Elôször persze enni . Bár ettem egy szendvicset a Gimpon, de kicsit éhes voltam. Egy igazi tésztás helyre mentünk, Jeju cityben a 파도식당-ba. A barátom mondta hogy ide nem járnak turisták, mert azok csak a látványos helyekre mennek, így nem is tudják milyen az igazi Jeju-fíling. Én meg jobban szeretem a helyiek által kedvelt helyeket, a "küldetésemnek" is ez a célja. Szóval a szokásos módon zajlott az ebéd.
Megkaptuk a vizet, a kimcsit és a sárga pácolt retket és vártuk a fô fogást. Még mindig nem szoktam meg, hogy hatalmas adagokat adnak. Ráadásul a koreai fém pálcikákkal sem bánok még profi módon, de küzdöttem derekasan. Én még mindig bénáztam, mikor az ebédpartnerem már meg is ette az ebédet. A vége az lett, hogy - szégyen, nem szégyen - de feladtam a hiábavaló küzdelmet, mert úgy éreztem, kipukkadok. A koreai ételek nagyon ízlenek, és a sokféle ételt együtt fogyasztva nagyon laktatók is. Jamesnek - angol néven szólítva nekem egyszerûbb - meglepetést is okoztam, amikor megettem az apró zöld paprikát a szószba mártogatva. Figyelmeztetett, hogy nagyoin erôs, de én egy edzett magyar lány vagyok, amúgy is szeretem a csípôs ételeket. Simán benyomtam, kellemes volt.
Jejun bôven van természeti látnivaló, a programot meg nem én szerveztem, csak résztvevô voltam. Elôször a 만장굴 홍보관-t (Manjanggul lava tube) néztük meg azért, hogy tisztában legyek a sziget keletkezésével és a kèsôbbiekben is tudjam, mirôl van szó. James szerint a kályhától kell elindulni...
A 만장굴 홍보관-t nagyon szépen kiépítették, magyarázó ábrákkal és feliratokkal látták el, az egész nagyon érdekes volt. Mire kijöttünk a föld alól, az esô is elállt. Megnéztük a múzeumot is, biztos, ami biztos, mélyüljenek csak el az ismeretek.
Az ismeretterjesztés után elmentünk az óceán partjára a világítótornyokhoz, majd a Blue Beachre ami most egyáltalán nem volt kék a rossz idô miatt. Ez engem egyáltalán nem zavart, trljesen mindegy, hogy kék, zöld, vagy fekete... ha nagy vizet látok, egyszerûen megbolondulok. Ez a hely egyébként kedvelt strand nyáron, fehér homokkal, fekete lávakövekkel és a kék óceánnal, mesés.
A tradícionális piac, a 동문 재래시장 (Dongmun Market) és a földalatti piac, mely az egyetlen ilyen hely Jejun- Szöullal ellentétben - megnézése után már nagyon beesteledett, így visszamentünk a hotelbe. Odaadtam az ajándékokat, útitársam hazament én meg átmentem a boltba, hogy vegyek vizet, teát meg kávét.
Ez a vendégház más, mint a szöuli, inkább hotel-jellegû. Bár a szobaszámom az 502, valójában a 3. emeleten van, mert a fszt. itt az elsô szint, 4. emelet meg nincs, mert a kínai hiedelem szerint a 4 rossz szám, szerencsétlenséget okoz.
Zuhanyozás után századjára megpróbáltam a Geongbokgung albumába feltölteni a képeket, de nem tudtam megoldani. A sokadik próbálkozás utàn inkább elmentem aludni. Különben is nagyon fáradt voltam a kommunikáció miatt. Koreaiul beszélni nagy kihívás volt, az angol nemkülönben. Végül minden olyan nyelven mondtam, ahogy éppen eszembe jutott, vagy ahogy éppen tudtam. Ennek ellenére megértettük egymást jól, ha nem is mindig elsôre. Ez az út azonban már most is nagy tanulsággal szolgált számomra, tejesen átértékeltem a nyelvtanulási módszertant, s otthon majd a saját módszerem mentén fogok továbbhaladni.

2014. május 19., hétfő

Túl az út felén, a tizenkettedik nap - a Gyeongbokgung (경복궁 약사)

Elég sok jármûvön utaztam már, ezért mára gyalogtúrát szerveztem. A cél a Gyeongbokgung (경복궁 약사) palota volt. Mehettem volna metróval is, de még nem tettem le a szemüvegvásárlásról, így inkább sètáltam. Egyébként is közel van ez is.
Szöulban gondolnak a turistákra, ezért nem minden látványosság tart zárva hétfôn, néhol pont a kedd a szünnap, így mindig van hová menni.
A napszemüveg-vásárlás miatt keresztülvágtam az Insadongon. Nappal egész más képet mutat, mint este. Kevesebb az utcai árus, nyitva vannak az üzletek, és inkább turistákkal van tele. Mint a Váci utca, de mégis más. A koreai hagyományok màsként jelennek meg a szuveníreken és az egyéb tárgyakon. Elôször is a hagyományos viselet, a hanbok itt a hétköznapok része. Vannak, akik ma is viselik, hogy úgymondjam életvitelszerûen. Ez itt teljesen természetes.... Otthon fura lenne, ha egyszercsak elkezdenék sokszoknyás viseletben járni, vagy Peti mondjuk fehér gatyát és lajbit viselne. A hanbok is persze változott, megjelentek a modern anyagok, modernebb technológia, de ünnepeken még a fiatalok is viselik. Az üzletelet nézve sok formában láttam viszaköszönni ezt a viseletet, a stílusjegyek megjelennek egy-egy ruhadarabon, ha nem is a teljes formában. Ebben különbség van, más a tárgykultúra is. A kommersz szuvenírek is igényesek, majdhogynem elegánsak. Jó lenne, ha ebbôl átvennénk valamit... És most nyugodtan kövezzettek meg, ha leírom, hogy borzasztónak találom a manapság hirtelen felbukkanó kalocsai-mániát. Lehet, hogy a külföldieknek ez a magyar népmûvészet, de tennünk kellene ellene, hogy ez megváltozzon. Lehet, hogy a kalocsai színes szagos, meg minden, de az egy gyakorlatilag "ipari" termék. Az meg, hogy ötletszerûen idônként elhelyezünk pár kalocsai mintát valahol, még nem jelenti a magyar tárgykultúra népszerûsítését, sôt.... Bocsánat ezért az észosztó részért, csak ennél a témánál mindig belelendülök.
Végül két dolgot vettem. Egyik fizikai szükséglet volt, a másik lelki... A napszemüveg jó drága volt, kb. olyan árban, mint ami elveszett. A nagyon finom lenvászon sál nélkül meglettem volna még száz évig, de gyönyörû volt és nem volt egészen 2000 Ft.
Aztán ahogy megszabadultam a vásárlás bûvkörébôl - nem leszek igazi koreai sosem - elindultam a palota felé. Ma ngyon meleg volt, ezért automatából vettem egy dobozos jeges cafe lattet, meglepetésemre finom volt. Szokás szerint körbefényképeztem a helyet, hogy átvegyem a hely szellemét, majd megvettem a belépôt. Borsos árra számítottam de csak 3000 W volt. Gondolom amiatt, hogy nem eredeti az épületegyüttes, csak történelmi hûséggel újjáépített az eredeti leégett helyett.
Már nagyon szerettem volna bemenni, de egyszerûen nem hagytak. Az ôrség 10 percenként különbözô formációban és körítéssel felvonult. Aztán elszakadtam az iszonyû magas csoszon-katonáktól, és végül beléptem. Részletesen majd a képekhez írok, de itt összefoglalom. Nagyon nagy, nagyon szép, nagyon zegzugos.... Ezek az udvari emberek folyton sokat mentek - mondjuk rá is értek egéaz nap - de itt én is elsétálnék naponta. Varrogatnék, rajzolgatnék, ilyesmi Ez a legnagyobb palot az összes közül, amit láttam, s bár az épületek stílusa hasonló, a technológia is ugyanaz, a szépséget megsokszorozza a háttérben lévô hegyek látványa.
Nagyjából hat órát töltöttem itt, de nem mondhatom, hogy elégedett vagyok. Kevés volt az idô nekem, és remélem, még a maradék 10 napban vissza tudok jönni egyszer. Három hét ez az utazás, és még alig láttam valamit....
A post elejét egy kis tavacska mellett írtam a palotában, nagyjából félidôben. Most már itthon vagyok vacsiztam is és rendezem a fejemben a mai napot.
Össze-vissza kóboroltam a hatalmas területen, de minden nézetbôl mást mutatnak az épületek. Nem is a különféle épületek látványa kápráztatott el, mert azok hasonlóak, alaprajzilag sem egy nagy durranás, ha egy párat láttál, akkor a többit is el tudod képzelni... De összességében pompás az egész. A tetôk összevisszaságában van rendszer, nem zavaró a sokféleség, nem zavaró a zsúfoltság. Valahogy nagyon egyben van az egész. A hatalmas szabadterek a nagyszerûséget, a hatalmat és az erôt hirdetik, s a térszervezés is arra irányul, hogy a lirályi hatalmat erôsítse. Nem tudtam szabadulni a látványtól... Lehet, hogy a látott koreai történelmi filmek is hatottak rám, mert nagyjából tudtam, mit nézek és egy kicsit ismerem a történelmi hátteret. Nem tudom megmondani, hogy ezen elôzmények nélkül is így hatott volna-e rám... de ez most nem is fontos.
Rengeteg fotót készítettem, szerettem volna minden látványdarabkát megörökíteni, mert az emlékek egyszer úgyis elhalványulnak.
Nos, mielôtt elsírom magam a saját patetikus gondolataimtól, ezt itt abbahgyom.
A két koreai lánykát sokan fényképezték, úgy vettem észre, hogy már unták. Nem is akartam ôket zaklatni én is. Amikor megszólalt a kürt, hogy jó lesz, ha hazamegyünk, mert zárnak, akartam készíteni egy új szelfit a trónterem-épület elôtt búcsúzóul. Ôk is igyekeztek már haza, amikor odajöttek, hogy készítsünk közös fotót. Így született ez a profilkép.
Épp igyekeztem kifelé, amikor egy pillanatra celebnek érezhettem magamat. (E nem is lenne rossz ötlet, úgy hallottam, sokt keresnek és nem kell érte csinálni semmit, pár botrány elég.) (Szerintem) kínai turisták kezdtek el fényképzni, egy hölgy pedig meg is kért, hogy álljak meg, és lôtt vagy tíz képet rólam. Vicces volt, bár nyugati arcot keveset láttam, pedig sokan voltak, így ezt inkább az egzotikusság okozta. A palota 6-kor zárt, és volt csoport, amelyik fél hatkor érkezett. El sem tudom képzelni, mit tudtak megnézni fél óra alatt!
Hazafelé, teljes magabiztosságom tudatában nem a szokott útvonalom jöttem, mert tudtam egy rövidebb utat "az erdôn keresztül". Mentem toronyiránt, az orrom után, olyan helyeken jártam, ahol még sosem. És sokkal hamarabb hazaértem, mint gondoltam. Már szöuli lettem teljesen
A palota képeit külön albumba teszem, lesznek képaláírások magyarázatként. És - nem fenyegetésként - de írok még egy posztot a múzeumról, mert azt feltétlenül.el kell mesélnem.
Most kiválogatom a képeket - nehéz választás lesz - aztán összecsomagolok, mert holnap Jeju szigetre repülök.

Prôbáltam felvenni egy parádét, de nem sikerült jól. Most, ahogy visszanéztem, unalmas mind, meg belemásztak mások a képbe. Ez rövid, ízelítônek jô lesz. De az érdekesebb volt, amikor karddal hadonásztak, meg kör alakzatba fejlôdtek, stb. Nézzetek koreai történelmi filmet, a profi operatôrök minkája jó. Viszont elég munumentális hatása van így, ebben a környezetben.

Békésen bámészkodtam a palotában, amikor felbukkant a múzeum. Több távoli képemen szerepel ez a pagoda-szerû torony, csak nem tudtam, hogy az a múzeum. Tervben volt, hogy megnézem, de így ma adtam a kultúrának, két legyet ütöttem egy csapásra. A múzeum egyébkènt ingyenes, dw a palotába csak az érvényes belépôjegy felmutatása itàn lehet visszamenni.
Már nagyon éhes voltam, így elôször a múzeum kàvézójában ettem egy szendvicset ès ittam egy tejeskàvét. Az elsô bemutatôterembe bementem, ami az utamba került, és aztán ott is ragadtam. A Jeoson kor könyvnyomtatását mutatta be. Az a sok gyönyörû eredeti könyv! Daniella, te is megôrülnél! Az a sok gyönyörû nyomóforma! Teljesen kész voltam. Néhány esetben a könyv és a nyomóforma is megvolt eredetiben. Különféle méretû és tartalmú formák voltak, fából faragva. Csillagászat, tèrkép, tankönyvek, hanbokminták... Formák, amik a könyvek vonalazására szolgálnak, mások levélpapír-alapok virágokkal, madarakkal díszîtve. Voltak óriási méretûek is, a legnagyobb talán egy felirat volt, kb. 200*60 cm-es, illetve egy 90*90-es (kb.), ami ey tèrképet ábrázolt. Nem volt kis munka a kínai karatereket fába faragni. Egy tabló bemutatta, hogy ötféle fából készültek a formák, gondolom, az igénybevételnek megfelelô keménységû fákból. Ott voltak a fanevek, de a 너무 (fa) feliraton kívül mást nem értettem. Egy nagyon érdekes virtuális, hologramszerû animáción mutatták be a folyamatot, illetve élô mûhelybemutatón lehetett volna megnèzni a faragást, de arról lekéstem, mert az 4-kor bezárt. Feltétlenül visszamegyek megnézni!
Ebben a teremben nem lehetett fényképezni, én mégis csináltam titokban három képet. Persze a szemfüles személyzet azonnal kiszúrta, és nagyon udvariasan figyelmeztettek. Úgy tettem, mint aki nem érti, mirôl vam szó, de ez nwm volt hatásos, így aztán "Ah, sorry" kíséretében abbahagytam a renitenskedést.
Kárpótlásul vettem egy könyvet a múzeumi shopban a koreai építèszetrôl koreai nyelven. Ezzel elleszek egy darabig. Volt angol is, de...

2014. május 18., vasárnap

Az út fele, a tizenegyedik nap - vasárnapi lazulás

Ma vagyok éppen önkéntes számûzetésem felénél, épp az ideje, hogy összegezzem eddigi tapasztalataimat. Egyébként is vasárnap van, ez a tegnapi utazás jól kifárasztott, aztán meg nem tudtam elaludni, csak késôn.... na mindegy, ez a nap úgyis a pihenésé lesz, meg a lazáskodásé, nem mintha eddig olyan kötött lett volna a program
Mielôtt azonban belekezdenék a félidôs értékelésbe, szeretném megköszönni a biztatást, meg azt, hogy olvassátok az írásaimat. Nagy meglepetés volt számomra, hogy ilyen sok olvasóm van, még olyanok is, akiket alig, vagy egyáltalán nem ismerek.
Eredetileg az volt a terv, hogy írok pár szót és teszek fel pár képet hogy élek, jól vagyok azoknak, akik támogattak bár, de aggódtak is értem - a családom, a barátaim, a munkatársaim - mert bevallva, vagy bevallatlanul ôrült és talán felelôtlen vállalkozásnak tartották.
De aztan elfogott a közlési vágy és annyira élvezem ezt az utat, hogy világgá akartam kürtölni. Szóval köszi, hogy olvastok engem.
És akkor a végén a félidôs mérleg:
PLUSZ: Az utazás elôkészítése jó volt (kivéve a shanghai malôrt). A teljes idôre lefoglaltam a szállást. Elsôre ez pénzkidobásnak tûnik, de mégis jó döntés volt, mert nem kellett a parkban aludnom, mikor elmaradt a kínai utazás.
Jó volt a szálláshely megválasztása is, az ár-érték arány kiváló. Ha valaki Szöul belvárosában keres olcsó szállást, ajánlom az Apple backpages hotelt. Minden közel van, és aki bírja és nem unja a gyaloglást, nem kell metróra se költeni, a leghíresebb látnivalók 2,5 km- en belül vannak.
Egyelôre tartom a nem leírt, de kigondolt tervet és igyekszem beépülni.
MÍNUSZ: Nyelvgyakorlás minimális. Az emberek sem annyira érdeklôdôk, akivel beszélek, 예 vagy 데-nél nemigen jutnak tovább. Megjegyzem, hogy például már tudnék telefonálni, mert rengeteg ilyen telefonbeszélgetést hallottam: "예, 엄마! 예...응....응... 예...왜어?... 데....데..... " Hevenyészett fordításban: " Igen, anyu! Igen ... igen .... igen .... miért? ... igen.... igen". És ezt nemcsak diákokról, hanem felnôtt, hozzàm hasonló korú emberektôl is hallottam.Szóval ne csodálkozzak, ha velem egyszerûen kommunikálnak csak...
A másik negatívum, hogy a jó kis polaroid napszemüvegemet a KTX-en felejtettem. Most vennem kell egyet, mert anélkül nem látok, de csak gagyit láttam árusoknál. A minôség itt is drága.
És akkor a nap végére a vasárnap tiszteletére egy kis bulvár, sztárhírekkel.
Eleinte nem is láttam sztáros hirdetéseket, a reptérit kivéve. És persze még nem találkoztam az én sztárommal sem, és valószínûleg nem is fogok, mert hol Japánban, hol Hong-Kongbsan bukkan fel, miközben én itt vagyok.
Elôször Hyun Bint pillantottam meg, amint biztosított mindenkit, hogy aki az általa fogyasztott joghurtot eszi, olyan szèp lesz, mint ô. Aztán késôbb egyre több sztár bukkant fel a közelemben, akiket jól lefényképeztem. Igazán nem tudom, ki kicsoda, kommentben kérem a megfejtéseket. A legszomorúbb esetet ezzel kapcsolatban a Namdaemun piacon fotóztam... nem tudom, ki ez a fiú, de valószínûleg már a süllyesztôbe került, mert leértékelték szegényt.
És a negatívumok közé egyet még, amit majdnem elfeljtettem... ha kicsit jobban utánanéztem volna a dolgoknak, akkor tudtam volna errôl . A CNBlue 24-én koncertezik Deaeguban. Ha tudom, akkor a a vonatozást átszerveztem volna, szívesen részt vettem volna egy igazi K-pop eseményen. Pláne hogy a CNBlue-t véletlenül ismerem is. Na mindegy, errôl most lemaradtam. Remélem, nélkülem is megtartják azért.
http://ticket.yes24.com/Pages/English/Perf/FnPerfDeail.aspx?IdPerf=17574
Este még elindultam, hogy vegyek egy holnapra, de - bár az Insadong tele volt nem találtam árus. Mejd holnap reggel próbálkozom újra. Voltak viszont utcazenészek, rengeteg vásárló, világító röptethetô kütyü, amelyért oda voltak.a gyerekek de még a felnôttek is, mert tényleg iszonyú magasra megy, és bolt egy nagyon aranyos kis bûvész fiú. Hagyományos trükkökkel, de bevonta és megnevettette a közönséget, nagyon szórakoztató volt. A sztárreklámpkkal és pár esti képpel kívánok jó vasárnapot mindenkinek.

Végre sikerült felvennem azt az utcai kallográfust, akit az elsô napláttam és azóta szeretném megörökíteni. Eléf sokan voltak, lökdösôdtek, hogy mindenki jól láson. A végén be is jöttek a képbe. De a lényeg látszik, nagyon gyors. Gondolom, elmagyarázza, hogy mit ír, csak én nem értem, talán valaki le tudja fordítani.

És akkor egy ismét rossz minôségû video következik. Koreai countryzenész az Insadong-gil 39. (인사동 길) elôtt. Mintha újra középiskolás lennék Szegeden...
Aki végigszenvedi az amúgy nem hosszú mûalkotást.... 1:31-nél a lényeg ;-)

2014. május 17., szombat

A tizedik nap - a második találkozás és vonatozás KTX-szel Daeguba

Az előző éjjel sokáig ébren voltam, de a tizedik nap reggelén mégis korán keltem. Egyrészt mert a telefonom becsippant és felébresztett, de egyébként is fel akartam kelni, mert vonatos kirándulást terveztem erre a napra. Nem kifejezetten előre, otthonról kitalált és szervezett kirándulás volt, hanem egy váratlan lehetőség és egy találkozás egy újabb ismeretlen ismerőssel.
Amióta Orsi elmesélte, hogy utazott a kínai szupervonattal, izgatott, hogy én is kipróbáljam azt a sebességet. Nem vagyok a vonatok nagy barátja, még a középiskolás éveim óta van ez az ellenszenv, koszos, büdös, és folyton rosszullét kerülgetett, szóval ezek az emlékek vannak bennem a vonatozásról. Amióta autóval járok, azóta meg egyáltalán nem éreztem erős vágyat a MÁV iránt, de nyilván az eltelt 30+ évben jelentősen javult a helyzet. De ha már itt vagyok, gondoltam, kipróbálom a KTX-et. Az úti cél Dél-Korea 3. vagy 4. legnagyobb városa, mely egykor a Silla Birodalom része volt, Daegu (대구). Jó messzire Szöultól, de csak 2 óra 15 perc volt a KTX-szel.
Jegyet a neten foglaltam, koreai ismerősöm segítségével, aki részletes útmutatót is adott, hogy mit tegyek majd az állomáson a foglalásommal. Az útmutatás szerint a jegyváltást pénztáros által, vagy a jegykiadó automatán keresztül oldható meg. A humán erőforrást választottam, úgy gondoltam, az lesz az egyszerűbb és könnyebb út. A pénztárnál – előre elnézést kérve, hogy alig tudok angolul -, közöltem, hogy van foglalásom Daeguba. Nos, kár volt aggódnom, mert a lány még annyit sem tudott, mint én. De odaadtam neki a tabletemet, megnézte a foglalást és már adta is a jegyet.
Az előző nap már lefotóztam a Seoul Station  a régi állomásépületét, mely nem különbözik egy európai klasszikus állomástól. Erre az állomásra érkezik japán titkosügynökként a Modern boy című filmben KNG.

Az új állomás olyan, mint egy reptér, csak nagyobb a tömeg és nem olyan ráérősek az utasok. Két órával a KTX indulása előtt már az állomáson voltam, hogy biztosan ne legyen semmi probléma a jegy kiváltásánál.
Az állomás remekül szervezett, minden, de tényleg minden van itt: üzletek, étkezőhelyek, könyvtárszerű váróterem a katonáknak, cipőjavító és még minden más is, ami szükséges lehet egy megfáradt utasnak. Ismét megbizonyosodtam arról, hogy a koreai élet a vásárlásról és az evésről szól.
Az utazás miatt korán reggeliztem, ezért vettem egy csinos szendvicset ebédre, ami nemcsak szép, de finom is volt. A koreaiak maximális precizitással készítenek mindent, nagyon fontos a jó minőség, a jó alapanyagok, a látvány, de nem spórolnak a csomagolással sem.

A szendvicset úgy csomagolták be, mintha Föld körüli útra indulnék…  A négyszög alakú frissen készült  szendvicset a helyes kiszolgáló fiú becsomagolta, majd háromszögre vágta. Ezután hajtogatott egy csinos kis háromszögletű kartondobozt és - miután beletette a szendvicseket, akkurátusan leragasztotta cellux-szal. Azt hittem, ezzel végeztünk, de nem, mert az egészet beletette egy műanyag füles zacskóba, tett mellé szalvétát, összetűzte tűzőgéppel és ezt leragasztotta, majd meghajolt és ideadta. Én meg leültem a lépcsőre 5 m-re a büfétől és kibontottam a gondos csomagolást…
Annak sem kell aggódnia szerencsére, aki elfelejt a peronra lépés előtt ételt venni, mert a vonat melletti peronon is vannak büfék és üzletek azok számára, akiknek utolsó pillanatban kellene valami vagy éhen akarnak hirtelen halni és természetesen büfés jár a vonaton is, amint ezt később megtudtam.
Minden simán ment tehát, felszálltam a vonatra, a helyem az ablak mellé szólt. A vonatban nincs semmi különös, csak nagyon gyorsan megy és nagyon tiszta. A mosdó olyasmi rendszerű, mint az otthon vonatoké, minden pedállal működik benne, csak nem büdös, van víz, szappan, papír, kézszárító.

Az indulás után szinte azonnal jött egy büfés. Úgy látszik, nemcsak magyar szokás enni azonnal, ha elindul egy jármű. A büféalkalmazott szépen megállt az ajtóban, meghajolt és csak aztán ment tovább. Pedig a hátunk mögül jött, nem is látta senki. (Ez az a híres keleti fegyelem, a hajlongás már belső indíttatás, azt hiszem, belőlem rossz koreai lenne.)
Az út során végig vártam a kalauzt, de nem jött. Többen jöttek-mentek a vasúttársaság egyenruhájában gondosan meghajolva belépéskor és kilépéskor, arról viszont fogalmam sincs milyen céllal. Gondoltam, az egyik majd a kalauz lesz, mert senki nem kért tőlem semmit felszálláskor, csak bejöttem és leültem. .. Ez valószínű is, mert az egyik fiú kezében egy elektronikus szerkentyű volt, de nem tudom, mire használta, mert a jegyet ő sem kérte el. Nos ez marad számomra egy örök rejtély…
Útközben inkább csak nézelődtem, a sebesség miatt nem fényképeztem, mert mire sikerült fókuszálnom, már rég máshol voltunk. A vonatban a kijelzőkön először cuki gyurmafigurás, majd rajzfilmes animációkon mutatták be, mit kell tenni tűz vagy egyéb katasztrófahelyzet esetén, aztán hírek meg reklámok mentek, és bemondták, meg ki is írták az állomásokat koreai japán, kínai és angol nyelven. (Hangzásra szerintem a legszebb a koreai a keletiek közül, de ezt biztosan csak a szívem mondatja velem.) Mire felocsúdtam, már Daeguba ért a vonat, így gyorsan összekapkodtam a cuccaimat és leszálltam.

Mikor megérkeztem a Daegu Stationra, kerestem a Busanból érkező koreai ismerősömet, aki vállalta, hogy megmutatja a várost. Még soha nem találkoztunk, de már egy éve váltunk időnként levelet és így itt volt az alkalom, hogy személyesen is találkozzunk. Én valószínűleg nem ismertem volna meg, de ő felismert, mert valamiért kilógtam a tömegből . Főleg angolul beszélgettünk, de időnként a koreai is előkerült, mérsékelt sikerrel.

Itt, Daeguban aztán úgy érezhettem, hogy én is helyi vagyok. Abban maradtunk, hogy szervez nekem koreai programot, koreaiasan. Nem tudtam, ez pontosan mi lesz, őszintén szólva én múzeum- és templomnézésre számítottam. Megérkezéskor azonnal kaptam egy kólát. Említettem már korábban, hogy itt mindenki pohárral, vagy dobozzal a kezében szaladgál, itt ez menő dolog, és most én is… Szereted a filmeket? Kérdezte az ismerősöm, majd elmentünk egy LOTTE Cinema-ba. Metróval mentünk és itt is tudtam használni a Seoul City Pass-omat. Érdekes, más szolgáltató, más város több száz kilométerrel arrébb, de egységes a jegyrendszer.
N
Az 인간중독 (Obsessed) c. 2014-ben készült, friss filmet néztük meg koreai nyelven. Hát... a koreai filmekre jellemző, hogy nagyon hosszúak és lassúak. Ennél a filmnél ezt szorozzuk meg mondjuk öttel. Én nagy barátja vagyok a koreai filmeknek, a családom szenved is ettől, de ez még nekem is sok volt. Maga a sztori nem volt rossz egy érdekes szerelmi háromszög (persze!), végén valaki meghalt (persze!) és évek múlva az is kiderült (persze!), hogy valódi szerelem volt... Szóval dráma a javából, mindezt persze nagyon hosszan. Jobb vágással, feszesebb történetvezetéssel egy jó filmet lehetett volna csinálni. A lassú film pozitívuma az volt, hogy nem beszéltek benne túl sokat és túl gyorsan, így én is megértettem, sőt egy-két poént elsőre is felfogtam és tudtam nevetni rajta. A mozi nagy volt, kényelmes, nem voltak sokan, ami a filmet tekintve nem is csoda. Voltak fiatal párok is, és direkt figyeltem, nem csókolózni jöttek, hanem nézték a filmet. Ezt nem tudnám elképzelni, hogy nálunk a tizenévesek beüljenek egy ilyen filmre. Igaz, a végén egyre több telefon világított. Mivel itt az amerikai style a menő, a kísérőm is vett egy nagy doboz popcornt, meg narancs üdítőt. A popcorn persze édes volt, valamilyen karamellmázzal leöntve, nem is tudtam megenni.  A mozi nem kell kuka után kutatni, mert a kijáratnál rendkívül udvarias fiatalemberek veszik el a megmaradt cuccokat.
A mozi után körbementünk a belvárosban, majd vacsorázni mentünk, koreai ételt választottam ismét.
A helyi szokásokat megismerni akkor a legjobb, ha egy "bennszülött' társaságában vagy. Az étterem itt is fapados, itt ez szó szerint értendő, de nagyon barátságos családias minden. A terítéssel nem vacakolnak sokat az ilyen hétköznapi helyeken. Minden asztalon van egy doboz, tele fém evőpálcikával és kanállal és mindenki kiszolgálja magát. Én most megtapasztaltam azt, amit eddig csak a filmekben láttam, azaz hogy nem kell magamnak venni az evőeszközt, hanem a kezembe adják. Meg azt is, hogy a közös tálból finomabb falatokat tettek a tányéromra. Részben ízlett, részben nem, amit ettünk, a jégkockával tálalt hideg leves, nyers uborkával és mustárral kifejezetten rossz volt, szerintem.

Vacsora után még sétáltunk és metróztunk is. Egyre jobban elképedek... nem egy helyen a metróállomásról csak a bevásárlóközponton keresztül lehet kimenni. Arra megjegyzésemre, hogy egész Korea egy nagy piac azt a választ kaptam, hogy igen, a koreai ember nagyon szeret vásárolni. 

2014. május 16., péntek

Kilenc - egy szomorú nap és a Chojun Textile & Quilt Art Museum

A Secret Gardenban előző nap elfogyasztott angol reggelin felbuzdulva otthon készítettem magamnak angol reggelit. A kávézóban a reggeli finom volt, de nem akartam naponta több ezer W-t költeni erre. Időközben megtaláltam az Appleban a serpenyőt is, a kisboltban vettem tojást (3.500 W/10 db), bacont és szeletelt kenyeret. Sajnos ez is édes volt, így a lekvár annyira nem hiányzott.
A fotóról még egy lényegi információt le lehet olvasni: a koreai ember praktikus, így ezt a szokást én is átvettem. A WC-papír itt nem más, mint egy tekercs általános papír. A funkciója attól függ, hol használjuk. Ha a konyhában, akkor kéztörlő és/vagy szalvéta.


A reggeli után elindultam, hogy az életem árán is, de megtaláljam a ChojunTextile & Quilt Art múzeumot. A metrón ismét egy megrázó élményben volt részen. Az ilyen események azok, amelyeket nem tudok megszokni, bármennyiszer találkozok vele. Tudom, hogy mindenhol vannak szegények és elesettek és azzal is tisztában vagyok, hogy nem tudom mindenkinek a problémáját megoldani, de a szociális érzékenységemet, sőt, inkább a lelkiismeretemet bántja.
Szóval kinyílt az ajtó - a szerelvények teljes hosszában átjárhatók -, és a szomszéd kocsiból egy idős házaspár érkezett. Elöl az asszony, a vállát fogva követte a férje. A néni gyönyörű, tiszta hangon énekelt, és egy kis piros műanyag tálat rázogatott. Vakok voltak mindketten. Nagyon megindító látvány volt, könny szökött a szemembe. A szöuliak fel sem néztek... Egy ülő középkorú férfi rám nézett, látta, hogy törölgettem a szememet, majd zavartan lehajtotta a fejét. Nem fotóztam le őket, mert nagyon szégyelltem magam, hogy nem tudok adni nekik egy kis pénzt. Összesen csak 10.000 W volt nálam, egy címletben, és az kellett a metrókártya feltöltésére.

A kis közjáték után a szokásos úton mentem és már harmadjára - pedig nem is akartam - keresztülvágtam a Namdaemun piacon.
Nagyjából tudtam, merre menjek. Orsi tanácsára letöltöttem egy jó kis GPS alapú alkalmazást, Seoul City Guide-t. Ajánlom mindenkinek, a világ sok nagyvárosáról elérhető térkép. Nevezetességek, fontos helyek és információkat tartalmaz a program, és a saját helyek is elmenthetők benne. Kicsit olyan, mint a Harry Potterben a Tekergők Térképe. A kis utcák nem voltak rajta, de az irányt azért mutatta.
Néha azért kérdezősködtem, kifejezetten környékbeli emberektől, de nyilván ritkán járnak ide, mert nem tudták, hol a múzeum. A legviccesebb az volt, amikor 27 m-re voltam az objektumtól, de nem láttam a fától az erdőt... kisebb csődület is támadt, összejöttek vagy öten, hogy segítsenek. Végül egy idősebb nő annyit mondott, hogy á, quilt? Nevetett és mondta, hogy 이것... ott álltunk majdnem előtte, még posztamens is volt. Ezen aztán jót nevettünk, majd sűrű 감사합니다-zással elbúcsúztam.
A múzeum kicsi volt, de szép textileket láttam. Kicsit borsos árú, 8000 W volt a belépő, de ezért kaptam egy csomó prospektust, meg könyvet és a múzeumos hölgy kérés nélkül készített rólam pár fotót. Bár nem voltak túl jók a fényviszonyok, de engem ez nem akadályozott meg abban, hogy képeket készítsek, melyek ebben az albumban megnézhetők némi magyarázattal.





Más útvonalon mentem vissza a metróállomásig, és megtapasztaltam, milyen dimbes-dombos Szöul. Egy kis kávézó teraszán ittam egy cafe lattet (커피라떼), amit koreaiul rendeltem és közben megírtam az aktuális Facebook posztomat .

Ebéd után kaptam otthonról egy hírt, ami teljesen letaglózott. Egy kolléganőm gyilkosság áldozata lett. Az értelmetlen és erőszakos haláleset miatt nagyon rossz kedvem lett, nem is volt kedvem a betervezett esti programhoz, így csak elindultam és csellengtem céltalanul.
Úgy gondoltam, ha már úgyis rosszul végződött ez a nap, próbálom valamivel feldobni a kedvem. Először arra gondoltam, iszok egy kis sojut (서주), hogy átvegyem a koreai stílust. Rengeteget isznak itt az emberek, elég lehangolóak az elegánsnak tűnő öltönyös fickók, amikor tömény alkoholszagot árasztva haladnak el mellettem. Sokan nem is azért isznak, mert szeretik, hanem ez itt egyfajta társadalmi elvárás. Közösen inni a főnökkel munkaidő után, ez a csapatépítés egyik módja. Hogy ne lógj ki a közösségből, innod kell, amíg a főnök iszik. Nos, ezt a szokást nem akarom átvenni.
Szojuivás helyett  aztán inkább egy újabb kihívásra vállalkoztam, megküzdeni a bankautomatával. Igaz, majdnem mindenhol lehet kártyával fizetni, de készpénzre is szükségem volt időnként.  Még otthon letöltöttem a MasterCard ATM hunter nevű alkalmazását (nagyon jó kis app), amelynek segítségével találtam a közelben egy olyan helyet, ahol tudom ezt a kártyát használni. Valójában egyszer már megnéztem az automatát, de olyan sok menüpontot láttam, hogy nem mertem használni, féltem, hogy elnyeli a kártyámat.
Ezen az estén azonban – „már minden mindegy alapon” - megpróbálkoztam vele. Persze elsőre nem ment simán, mert a négy gépből sikerült azt kiválasztanom, amelyik nekem nem volt jó. "Sorry" mondta a gép, és visszaadta a kártyát. A második ATM-nél azonban sikerrel jártam, és pénzt is adott. Mondanom sem kell, hogy a pénz még nem volt a kezemben, amikor megkaptam a sms-t, hogy megterhelték a számlámat.  Annak örültem, hogy egy újabb kihívást sikerült teljesíteni. Persze ez nem akkora dolog, mint mondjuk felmenni a Himalájára vagy átkelni a sivatagon, de a magamfajta botcsinálta kalandornak ez is pont elég volt.

Végigsétáltam még az Insadongon, aztán hazaérkeztem. Igazán nem vidított fel semmi. Ez egy szomorú péntek este lett, az első szomorú estém itt Szöulban. De nem Szöul miatt...