Még
a hetedik nap estéjén találtam egy pici kávézót a közelben, ahol angol reggelit
adnak. El is mentem oda, de zárva volt, így aztán a szemben lévő Secret Garden
kávézóban reggeliztem.
Rántotta,
sült bacon, vajas pirítós és lekvár... Sajnos a pirítós itt is édeskés volt,
megsóztam a tulaj megrökönyödésére, és a lekvár... inkább nem beszélnék róla.
Nekem, aki köztudottan lekvárfüggő, hatalmas csalódás volt. Valójában nem is az
európai reggeli hiányzott, itthon sem eszek ilyesmit reggel, csak inkább a sós
íz volt az, amire vágytam.
Reggeli
után felszálltam az 1-es metróra. Míg várakoztunk a szerelvényre, beszélgettem
egy úrral angolul. A beszélgetés a szokásos módon – ő szólított meg – indult azzal,
hogy honnan jöttem. Megtudtam, hogy Európa sok országában járt már, a lánya
Hong-Kongban él, 5 éves az unokája. Megmutatta a családi képet is. Érdeklődött,
hogy Magyarországon beszélünk-e oroszul, és említette az 56-os forradalmat.
Miután mondtam, hogy németül beszélek inkább, egy koreais "Guten Morgennel" válaszolt. További jó utat kívánt és elbúcsúzott, mert én a City Hallig mentem,
ő előttem leszállt.
A
terv az volt, hogy megnézem a Sungnyemun kaput (숭레문), majd elmegyek a piacon keresztül a pachwork
múzeumba. Közben jó sokat keringtem, hogy megtaláljam kedves varrós társamnak,
Évinek a csatornafedelet, amiről a kultúra quiltek sorozatban egy képet
készített. Textiles ösztöntől vezérelve sikerrel jártam, de később aztán
rájöttem, hogy ez nem is az a fedél volt. Évi az általa készített képre még
zebrát – úgy értem gyalogátkelőhelyet is varrt -, de itt más volt a környezet.
A következő piaci látogatáson végül rábukkantam, keresés nélkül is.
Megtaláltam
a múzeumhoz vezető utat is nagyjából, de addigra már erősen vérzett a lábam,
így visszametróztam a szálláshelyemre. Otthon teleragasztottam a lábam egy
csomó ragtapasszal és próbálgattam, hogy melyik cipőmben tudok hosszabb távokat
gyalogolni. Sajnos számomra nincs kényelmes cipő, a 10 éves széttaposott is tud
sérülést okozni…
Kései
ebéd gyanánt megettem a már kedvenccé vált instant rament és elindultam, hogy a
közelben lévő dolgokat nézem meg.
Végigsétáltam
a Cheonggyecheon (청계천) végéig, pontosabban az elejéig, csak visszafelé mentem. Azt hiszem,
többek között az ilyen helyek miatt élhető város Szöul. Területe alig nagyobb
Budapestnél, viszont 10 millióan laknak benne, a wikipédia szerint. Ha az ember
nem boltokat és bevásárlóközpontokat akar látogatni, akkor nincs nagy
zsúfoltság. A patakparton üldögéltem egy kicsit, mert erős szél fújt délután,
de kellemesen sütött a nap.
Hely volt bőven, mert a koreaiak a hidak alatt az árnyékban
ücsörögtek. Többnyire csókolózó iskolások... A Spring című szobornál várakoztam
egy kicsit, mert felvonultak a rendőrök és valami újabb demonstráció miatt.
Elég sokszor demonstráltak a felelősök és a kormány ellen is a kompkatasztrófa
miatt. Így van ez, ha valami baj történik, az embereknek eszébe jut az összes
hibás intézkedés, vagy nem intézkedés, ami miatt korábban hallgattak.
Elsétáltam a Nagy Sejong király (세종대왕) emlékműig. A szobor talapzata alatt egy múzeum van. Az valami csodálatos volt! Sok fotót készítettem, a Facebookon külön albumot szenteltem Sejongnak, aki hangul írás atyja volt. Korábban sokat olvastam erről a királyról, neki is köszönhető a koreai nyelv iránti érdeklődésem, többek közt. Egy koreai történelmi sorozat, a Mélygyökerű fa (Deep Rooted Tree/뿌리깊은 나무) szól erről. Elég jól mutatja be a kort, az írás megalkotásának körülményeit, leszámítva persze a romantikus szálat, ami - gondolom kitaláció - és csak a népszerűség növelése miatt került a filmbe.
A
múzeumot az itt szokásos módon profi módon alakították ki. Minden, az
építészeti tér, a kiállítás-szervezés, a technika, a többnyelvű prospektusok, a
látvány, az installációk és az interaktivitás egy célt szolgál: a gyerek és felnőtt látogatók ne
unatkozzanak, a lehető legtöbb ismerethez jussanak szórakoztató módon szép és
érdekes környezetben.
A
múzeum ingyenesen látogatható.
Mire
kijöttem a múzeumból már rámesteledett, közben a demonstráció is megkezdődött,
közös imával, majd levetítették a balesetben meghalt gyerekek fotóit. Mind
életvidám fiatal, akik még csak most kezdték az életüket. Nagyon megrázó volt,
el is jöttem onnan...
A
folyóparton sétáltam vissza a szállásomra, így ért véget számomra ez a mai
tartalmas nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése