A tizedik nap - a második találkozás és vonatozás KTX-szel Daeguba

Az előző éjjel sokáig ébren voltam, de a tizedik nap reggelén mégis korán keltem. Egyrészt mert a telefonom becsippant és felébresztett, de egyébként is fel akartam kelni, mert vonatos kirándulást terveztem erre a napra. Nem kifejezetten előre, otthonról kitalált és szervezett kirándulás volt, hanem egy váratlan lehetőség és egy találkozás egy újabb ismeretlen ismerőssel.

Amióta Orsi elmesélte, hogy utazott a kínai szupervonattal, izgatott, hogy én is kipróbáljam azt a sebességet. Nem vagyok a vonatok nagy barátja, még a középiskolás éveim óta van ez az ellenszenv, koszos, büdös, és folyton rosszullét kerülgetett, szóval ezek az emlékek vannak bennem a vonatozásról. Amióta autóval járok, azóta meg egyáltalán nem éreztem erős vágyat a MÁV iránt, de nyilván az eltelt 30+ évben jelentősen javult a helyzet. De ha már itt vagyok, gondoltam, kipróbálom a KTX-et. Az úti cél Dél-Korea 3. vagy 4. legnagyobb városa, mely egykor a Silla Birodalom része volt, Daegu (대구). Jó messzire Szöultól, de csak 2 óra 15 perc volt a KTX-szel.

Jegyet a neten foglaltam, koreai ismerősöm segítségével, aki részletes útmutatót is adott, hogy mit tegyek majd az állomáson a foglalásommal. Az útmutatás szerint a jegyváltást pénztáros által, vagy a jegykiadó automatán keresztül oldható meg. A humán erőforrást választottam, úgy gondoltam, az lesz az egyszerűbb és könnyebb út. A pénztárnál – előre elnézést kérve, hogy alig tudok angolul -, közöltem, hogy van foglalásom Daeguba. Nos, kár volt aggódnom, mert a lány még annyit sem tudott, mint én. De odaadtam neki a tabletemet, megnézte a foglalást és már adta is a jegyet.

Az előző nap már lefotóztam a Seoul Station  a régi állomásépületét, mely nem különbözik egy európai klasszikus állomástól. Erre az állomásra érkezik japán titkosügynökként a Modern boy című filmben KNG.

Az új állomás olyan, mint egy reptér, csak nagyobb a tömeg és nem olyan ráérősek az utasok. Két órával a KTX indulása előtt már az állomáson voltam, hogy biztosan ne legyen semmi probléma a jegy kiváltásánál.

Az állomás remekül szervezett, minden, de tényleg minden van itt: üzletek, étkezőhelyek, könyvtárszerű váróterem a katonáknak, cipőjavító és még minden más is, ami szükséges lehet egy megfáradt utasnak. Ismét megbizonyosodtam arról, hogy a koreai élet a vásárlásról és az evésről szól.

Az utazás miatt korán reggeliztem, ezért vettem egy csinos szendvicset ebédre, ami nemcsak szép, de finom is volt. A koreaiak maximális precizitással készítenek mindent, nagyon fontos a jó minőség, a jó alapanyagok, a látvány, de nem spórolnak a csomagolással sem.

A szendvicset úgy csomagolták be, mintha Föld körüli útra indulnék…  A négyszög alakú frissen készült  szendvicset a helyes kiszolgáló fiú becsomagolta, majd háromszögre vágta. Ezután hajtogatott egy csinos kis háromszögletű kartondobozt és - miután beletette a szendvicseket, akkurátusan leragasztotta cellux-szal. Azt hittem, ezzel végeztünk, de nem, mert az egészet beletette egy műanyag füles zacskóba, tett mellé szalvétát, összetűzte tűzőgéppel és ezt leragasztotta, majd meghajolt és ideadta. Én meg leültem a lépcsőre 5 m-re a büfétől és kibontottam a gondos csomagolást…

Annak sem kell aggódnia szerencsére, aki elfelejt a peronra lépés előtt ételt venni, mert a vonat melletti peronon is vannak büfék és üzletek azok számára, akiknek utolsó pillanatban kellene valami vagy éhen akarnak hirtelen halni és természetesen büfés jár a vonaton is, amint ezt később megtudtam.

Minden simán ment tehát, felszálltam a vonatra, a helyem az ablak mellé szólt. A vonatban nincs semmi különös, csak nagyon gyorsan megy és nagyon tiszta. A mosdó olyasmi rendszerű, mint az otthon vonatoké, minden pedállal működik benne, csak nem büdös, van víz, szappan, papír, kézszárító.

Az indulás után szinte azonnal jött egy büfés. Úgy látszik, nemcsak magyar szokás enni azonnal, ha elindul egy jármű. A büféalkalmazott szépen megállt az ajtóban, meghajolt és csak aztán ment tovább. Pedig a hátunk mögül jött, nem is látta senki. (Ez az a híres keleti fegyelem, a hajlongás már belső indíttatás, azt hiszem, belőlem rossz koreai lenne.)

Az út során végig vártam a kalauzt, de nem jött. Többen jöttek-mentek a vasúttársaság egyenruhájában gondosan meghajolva belépéskor és kilépéskor, arról viszont fogalmam sincs milyen céllal. Gondoltam, az egyik majd a kalauz lesz, mert senki nem kért tőlem semmit felszálláskor, csak bejöttem és leültem. .. Ez valószínű is, mert az egyik fiú kezében egy elektronikus szerkentyű volt, de nem tudom, mire használta, mert a jegyet ő sem kérte el. Nos ez marad számomra egy örök rejtély…

Útközben inkább csak nézelődtem, a sebesség miatt nem fényképeztem, mert mire sikerült fókuszálnom, már rég máshol voltunk. A vonatban a kijelzőkön először cuki gyurmafigurás, majd rajzfilmes animációkon mutatták be, mit kell tenni tűz vagy egyéb katasztrófahelyzet esetén, aztán hírek meg reklámok mentek, és bemondták, meg ki is írták az állomásokat koreai japán, kínai és angol nyelven. (Hangzásra szerintem a legszebb a koreai a keletiek közül, de ezt biztosan csak a szívem mondatja velem.) Mire felocsúdtam, már Daeguba ért a vonat, így gyorsan összekapkodtam a cuccaimat és leszálltam.

Mikor megérkeztem a Daegu Stationra, kerestem a Busanból érkező koreai ismerősömet, aki vállalta, hogy megmutatja a várost. Még soha nem találkoztunk, de már egy éve váltunk időnként levelet és így itt volt az alkalom, hogy személyesen is találkozzunk. Én valószínűleg nem ismertem volna meg, de ő felismert, mert valamiért kilógtam a tömegből . Főleg angolul beszélgettünk, de időnként a koreai is előkerült, mérsékelt sikerrel.

Itt, Daeguban aztán úgy érezhettem, hogy én is helyi vagyok. Abban maradtunk, hogy szervez nekem koreai programot, koreaiasan. Nem tudtam, ez pontosan mi lesz, őszintén szólva én múzeum- és templomnézésre számítottam. Megérkezéskor azonnal kaptam egy kólát. Említettem már korábban, hogy itt mindenki pohárral, vagy dobozzal a kezében szaladgál, itt ez menő dolog, és most én is… Szereted a filmeket? Kérdezte az ismerősöm, majd elmentünk egy LOTTE Cinema-ba. Metróval mentünk és itt is tudtam használni a Seoul City Pass-omat. Érdekes, más szolgáltató, más város több száz kilométerrel arrébb, de egységes a jegyrendszer.

N

Az 인간중독 (Obsessed) c. 2014-ben készült, friss filmet néztük meg koreai nyelven. Hát... a koreai filmekre jellemző, hogy nagyon hosszúak és lassúak. Ennél a filmnél ezt szorozzuk meg mondjuk öttel. Én nagy barátja vagyok a koreai filmeknek, a családom szenved is ettől, de ez még nekem is sok volt. Maga a sztori nem volt rossz egy érdekes szerelmi háromszög (persze!), végén valaki meghalt (persze!) és évek múlva az is kiderült (persze!), hogy valódi szerelem volt... Szóval dráma a javából, mindezt persze nagyon hosszan. Jobb vágással, feszesebb történetvezetéssel egy jó filmet lehetett volna csinálni. A lassú film pozitívuma az volt, hogy nem beszéltek benne túl sokat és túl gyorsan, így én is megértettem, sőt egy-két poént elsőre is felfogtam és tudtam nevetni rajta. A mozi nagy volt, kényelmes, nem voltak sokan, ami a filmet tekintve nem is csoda. Voltak fiatal párok is, és direkt figyeltem, nem csókolózni jöttek, hanem nézték a filmet. Ezt nem tudnám elképzelni, hogy nálunk a tizenévesek beüljenek egy ilyen filmre. Igaz, a végén egyre több telefon világított. Mivel itt az amerikai style a menő, a kísérőm is vett egy nagy doboz popcornt, meg narancs üdítőt. A popcorn persze édes volt, valamilyen karamellmázzal leöntve, nem is tudtam megenni.  A mozi nem kell kuka után kutatni, mert a kijáratnál rendkívül udvarias fiatalemberek veszik el a megmaradt cuccokat.

A mozi után körbementünk a belvárosban, majd vacsorázni mentünk, koreai ételt választottam ismét.

A helyi szokásokat megismerni akkor a legjobb, ha egy "bennszülött' társaságában vagy. Az étterem itt is fapados, itt ez szó szerint értendő, de nagyon barátságos családias minden. A terítéssel nem vacakolnak sokat az ilyen hétköznapi helyeken. Minden asztalon van egy doboz, tele fém evőpálcikával és kanállal és mindenki kiszolgálja magát. Én most megtapasztaltam azt, amit eddig csak a filmekben láttam, azaz hogy nem kell magamnak venni az evőeszközt, hanem a kezembe adják. Meg azt is, hogy a közös tálból finomabb falatokat tettek a tányéromra. Részben ízlett, részben nem, amit ettünk, a jégkockával tálalt hideg leves, nyers uborkával és mustárral kifejezetten rossz volt, szerintem.

Vacsora után még sétáltunk és metróztunk is. Egyre jobban elképedek... nem egy helyen a metróállomásról csak a bevásárlóközponton keresztül lehet kimenni. Arra megjegyzésemre, hogy egész Korea egy nagy piac azt a választ kaptam, hogy igen, a koreai ember nagyon szeret vásárolni.