Korán keltem ismét. Reggel már 6 óra elôtt megkezdôdött a kopácsolás. Ami zavart az elsô napokban, mára megszokottá vált. A szomszéd utcában lévô étteremben megkezdôdött a fôzés. Az 아줌마 darabolta az óriás retket - még nem.is.láttam ekkorát - koreai módon, azaz az óriási kést egyenletesen nyomogatta a deszkára, ez volt a hang forrása. Reggel fél hétkor az utca csendes volt, nem is csoda, mert még hajnali háromkor nyomták a koreai tuc-tuc zenét. Most a metrón ülve írom ezt a posztot, épp a Gimpo reptérre tartok. Pár kép jön illusztráció gyanánt a hajnali szomszéd utcáról, a fôzésrôl, meg a szálláshelyemrôl, ki tudja, máskor talán nem lesz lehetôségem bemutatni.
Becsekkoltam! Vettem egy cafe lattet az Angel in-us Coffee-ban, most már csak meg kell keresnem a 10-es kaput, amire 3/4 1-ig van idôm. Az Eastar Jet ZE215-ös járatával megyek, du. 2.05-kor szállunk le, legalábbis ez a terv. A barátom, aki a reptéren fog várni, küldött reggel egy e-mailt, hogy Jejun esôs napok jönnek. Ennél sokkal.jobban aggaszt az, hogy tudok-e majd vele beszélni? Ô az, aki koreaiul levelezik velem, és minden levelemet sorról-sorra kijavítja. Ez elôször jó volt, késôbb - mikor már azt hittem, végre nincs hibám, és mégis - viszont kicsit önbizalomromboló. De viszem az elkészült táskákat a fwleségének meg a lányainak, neki meg könyvet meg anyukám által hímzett terítôt, s ezzel megpróbálom elfeledtetni a hiányosságaimat. —
A gép késett, abban reménykedtem, hogy nem akkor rakják össze. Végülis a legolcsóbb jegyet vettem meg...
Félórás késéssel indultaz Estar Jet 215-ös járata. Nme tudom, mi volt az oka, de ez most már nem is számít. Végül megérkeztünk. A repülés ezzel a géppel teljesen más élmény volt, mint a korábbiak, más volt az utazóközönség is. Sok idôsebb hölgy, csapatostul. Elég hangosak voltak és tülekedtek, mintha valaki lemaradt volna a géprôl, ha nem igyekszik. A beszállókártyák becsekkolása után busszal mentünk a géphez. Nem igyekeztem, gondoltam, ha utolsónak szállok fel, akkor is lesz ülôhelyem, hagytam a hölgyeket elôre menni. Egy kis Boeing XX típusú gép volt, sajnos nem jegyeztem meg a számát. Egy órás volt az út, így ellátás nem volt, de üdítôt vagy vizet felszolgáltak a szuperudvarias kisasszonyok. A gép nem flikk-flakkollt sokat, kicsit hátratolatott, majd szinte helyben megfordult. Az ablak mellé kértem a helyet, így tidtam nézelôdni. Olyan sokáig láttam a tájat, azt hittem, végig olyan alacsonyan fogunk repülni. De egyszercsak felszálltunk a felhôk fölé. Már a reptéren tájékoztatták az utasokat, hogy Jejun esik. Félúton be is kellett kapcsolni az öveket, mert egyre sötétebb lett, és eléggé dobálta a szél ezt a kis gépet. Pár percre elaludtam, s mire kinyitottam a szemem, megpillantottam az óceánt... És hipp-hopp, már meg is érkeztünk.
Megtaláltam a csomagomat is. Elôször egy másik bôröndöt vettem le, amelyik majdnem olyan volt mint az enyém, de aztán idôben lecseréltem, szerencsére. Mit kezdtrm volna borotvával, meg gatyákkal??? Làttam, hogy egy férfi vette le azt a csomagot...
Az ismeretlen barátom várt az érkezési oldalon, ô azonnal megismert. Jejun nagyon esett az esô, de autóval jött értem, így semmi nem zavarta meg az izgatottságomat. Bár a hotel elég közel van a reptérhez, mégsem lett volna jó gyalqogolni a zuhogó esôben. Elmentünk a szálláshelyemre, bejelentkeztem. A személyzet itt is nagyon kedves, a barátom segített is. Jól elcsodálkoztak, hogy helyi kísérôm van, meg hogy koreaiul is beszélek egy (nagyon) kicsit, de elmagyaráztuk, hogy már majdnem egy éve levelezünk. Mindenrôl tájékoztattak, kaptam kódot is a bejárathoz, mert este 11-kor zárják a kaput. Na ebben nem hittem, a koreaiak ebben az idôpontban még vidáman mászkálnak, s ez a gyanúm késôbb be is igazolódott. Már majdnem felvittem a cuccomat a szobába, mikor a kislány a szokásos 아! felkiáltással észlelete, hogy még nincs is 4 óra. Felcímkézték a bôröndöt, mi meg elindultunk.
Elôször persze enni . Bár ettem egy szendvicset a Gimpon, de kicsit éhes voltam. Egy igazi tésztás helyre mentünk, Jeju cityben a 파도식당-ba. A barátom mondta hogy ide nem járnak turisták, mert azok csak a látványos helyekre mennek, így nem is tudják milyen az igazi Jeju-fíling. Én meg jobban szeretem a helyiek által kedvelt helyeket, a "küldetésemnek" is ez a célja. Szóval a szokásos módon zajlott az ebéd.
Megkaptuk a vizet, a kimcsit és a sárga pácolt retket és vártuk a fô fogást. Még mindig nem szoktam meg, hogy hatalmas adagokat adnak. Ráadásul a koreai fém pálcikákkal sem bánok még profi módon, de küzdöttem derekasan. Én még mindig bénáztam, mikor az ebédpartnerem már meg is ette az ebédet. A vége az lett, hogy - szégyen, nem szégyen - de feladtam a hiábavaló küzdelmet, mert úgy éreztem, kipukkadok. A koreai ételek nagyon ízlenek, és a sokféle ételt együtt fogyasztva nagyon laktatók is. Jamesnek - angol néven szólítva nekem egyszerûbb - meglepetést is okoztam, amikor megettem az apró zöld paprikát a szószba mártogatva. Figyelmeztetett, hogy nagyoin erôs, de én egy edzett magyar lány vagyok, amúgy is szeretem a csípôs ételeket. Simán benyomtam, kellemes volt.
Jejun bôven van természeti látnivaló, a programot meg nem én szerveztem, csak résztvevô voltam. Elôször a 만장굴 홍보관-t (Manjanggul lava tube) néztük meg azért, hogy tisztában legyek a sziget keletkezésével és a kèsôbbiekben is tudjam, mirôl van szó. James szerint a kályhától kell elindulni...
A 만장굴 홍보관-t nagyon szépen kiépítették, magyarázó ábrákkal és feliratokkal látták el, az egész nagyon érdekes volt. Mire kijöttünk a föld alól, az esô is elállt. Megnéztük a múzeumot is, biztos, ami biztos, mélyüljenek csak el az ismeretek.
Az ismeretterjesztés után elmentünk az óceán partjára a világítótornyokhoz, majd a Blue Beachre ami most egyáltalán nem volt kék a rossz idô miatt. Ez engem egyáltalán nem zavart, trljesen mindegy, hogy kék, zöld, vagy fekete... ha nagy vizet látok, egyszerûen megbolondulok. Ez a hely egyébként kedvelt strand nyáron, fehér homokkal, fekete lávakövekkel és a kék óceánnal, mesés.
A tradícionális piac, a 동문 재래시장 (Dongmun Market) és a földalatti piac, mely az egyetlen ilyen hely Jejun- Szöullal ellentétben - megnézése után már nagyon beesteledett, így visszamentünk a hotelbe. Odaadtam az ajándékokat, útitársam hazament én meg átmentem a boltba, hogy vegyek vizet, teát meg kávét.
Ez a vendégház más, mint a szöuli, inkább hotel-jellegû. Bár a szobaszámom az 502, valójában a 3. emeleten van, mert a fszt. itt az elsô szint, 4. emelet meg nincs, mert a kínai hiedelem szerint a 4 rossz szám, szerencsétlenséget okoz.
Zuhanyozás után századjára megpróbáltam a Geongbokgung albumába feltölteni a képeket, de nem tudtam megoldani. A sokadik próbálkozás utàn inkább elmentem aludni. Különben is nagyon fáradt voltam a kommunikáció miatt. Koreaiul beszélni nagy kihívás volt, az angol nemkülönben. Végül minden olyan nyelven mondtam, ahogy éppen eszembe jutott, vagy ahogy éppen tudtam. Ennek ellenére megértettük egymást jól, ha nem is mindig elsôre. Ez az út azonban már most is nagy tanulsággal szolgált számomra, tejesen átértékeltem a nyelvtanulási módszertant, s otthon majd a saját módszerem mentén fogok továbbhaladni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése