한국 친구들이 정말 감사합니다. 한국 아름다운 나라 입니다.
나는 다음에 돌아오고 싶어요. 여기가 좋았어요. 안녕히 계세요. 한국을 사랑합니다!
Ez az utolsó posztom Szöulból. Azt hiszem, ez az emlék örökre megmarad nekem.
Nagyon vártam ezt az utat, néha azt hittem, bolond vagyok hogy elindulok egyedül, máskor pedig úgy éreztem, jönnöm kell. Most, az út végén azt mondom, egész életemben bántam volna, ha kihagyom.
Ettôl az utazástôl a Korea-mániám nem csökkent csak átalakult. Most, hogy láttam, hogy koreai embereket ismertem meg, akik otthon vannak és egy kicsit bepillanthattam a hétköznapjaikba, más szemmel tekintek erre az országra.
Ázsia más világ, különbözik Európától. Más szokások, más életvitel...de ha nem egzotikumként tekintem ôket, akkor ugyanolyan emberek, mint mi. Élik az életüket és megpróbálnak boldogulni, meg boldogok lenni, úgy, ahogy megtehetik itt. Mintha errôl
már írtam volna, így ezt a részt nyugodtan kihagyhatjátok.
Sikerült összecsomagolnom, talán nem . itt semmit. Talán a lelkem egy darabját...
Mielôtt elsírom magam - James videóján úgyis bôgtem eleget - ezt a részt is abbahagyom, és maradjunk a száraz tényeknél.
Annyi cuccom lett, mintha haza akarnám vinni fél Koreát. De nem tudtam, mit is hagyjak.itt. Kijelentkeztem az Apple-ból, ami az otthonommá vált. A recepciós fiú elkészítette a fotót, én is, beszélgettük egy kicsit, modta írjak, ha biztonságosan hazaértem. Segített levinni a bôröndömet.... szegény, azt hittem megszakad. Még elmagyarázta, merre menjek a reptérre, ha már semmiképp nem akarok menni a reptéri transzferrel. Mazochista vagyok, inkább még metrózok utoljára. Csak reménykedtem, hogy mindenhol jó a mozgólépcsô, idejöet azt hittem, meghalok, mikor a mechanikus lépcsôn cipeltem a pakkomat. Azért nem volt egyszerû mutatvány enyi cuccal metrózni, de csak egy átszállás van az 1 óra 9 perces úton.
Sikeresen becsekkoltam. Rosszul saccoltam, a nagy bôröndöm könnyebb volt a megengedettnél kézipoggyászom meg nehezebb, de ezzel nem volt gond.
Sikeresen kitöltöttem közben egy turisztikai kérdôívet, mely ékes angol nyelven volt megfogalmazva, minden kérdésre válaszoltam ügyesen, így megérdemeltem az ajándék evôpálcikát.
Leültem egy kávéval, hogy megírjam ezt a posztot. Aztán - valami isteni sugallatra, vagy mûködött a hatodik érzékem - ránéztem a jegyre, meg az órámra és hopp! 10 perc múlva kezdôdik a beszállás. Elméletilegbez elegendô idô csak nem az Inchonon, ez olyan nagy reptér, hogy a tàvolabbi kapukhoz is metróval megyünk.
Fogalmam sem volt, merre van az èn kapum, ezért megkérdeztem az információs pultnál. A kisasszony hosszan nézegette a jegyemet, aztàn a szokásos 오! felkiáltás után mondta, hogy igekezzek, mert kezdôdik a beszállás. Elmagyarázta, én meg futottam. A nagy rohanásban kicsúszott a jegyem, s ezt akkor vettem észre, amikor rápillantottam, hogy megnézzem, melyik kapuhoz kell mennem. Visszamentem az útvonalon, de nem találtam. Aztán az információs pulthoz, de ott sem volt. Egy pillanatra ideges lettem, de aztán átgondoltam a dolgot... mi történhet a tökéletesen elektronikus alapokra helyezett Dél-Koreában, ha elveszik egy darab papír? Ezt mondta az információs lány is, így visszamentem a becsekkolós pulthoz és elmagyaráztam, hogy elveszett a beszállókártyám, stb. Azért bevallom, hogy nem én voltam a megtestesült nyugalom... :)
De az idô nagyon telt. Túlestem a kézipogyász-vizsgálaton, meg az útlevél-ellenôrzésen. A súllyal nem foglalkoztak, meg általában nem volt nagy felhajtás, cipôlevétel meg szinte "gatyára vetkôzés". Elindultam a kapu felé, a 124-es kapuhoz metró vitt. Közben belefutottam egy koncertbe, a sárga szalagból arra következtettem, hogy a kompkatasztrófa áldozataiért zenélnek. Bármennyire siettem, nem tudtam megállni, hogy egy rövid felvételt ne készítsek, a korábban még a becsekkolásnál látott filmforgatásról még egy fotót sem csináltam. Ismeretlen szereplôk voltak (számomra), de lehet, hogy egyszer sztárok lesznek. Én meg elkèszíthettem volna az évszázad fotóját, ami talán fedezné a következô utamat! A francba, hogy ez csak most jutott eszembe....
Szóval az utolsó hívásra érkeztem a kapuhoz, de beengedtek. És még utánam is jöttek ketten :)
A gép nincs tele, szerencsére, így egyedül ülök az ablak mellett, ez így kényelmesebb a hosszú úton. Otthoni idô szerint 16:50-re érünk Münchenbe, ez koreai idôben 23:50-et jelent. A repülôút 11,5 órás, de most visszakapom az elveszett 7 órámat.
Eredetileg csak annyit akartam írni, hogy jó volt és hogy máris hiányzik, de jó otthon lenne, aztán meg kicsit még visszajönni.... az élet, meg az én ügyetlenkedésem felülírta ezt. Így jó hosszú lett megint :D
A gépen fejeztem be az írást. Éppen Ulanbator felett vagyunk. Magasság 10.636 m, sebesség 833 km/h. Ha lenézek, a tájat is lehet látni. Illetve eddig lehetett, mert csendespihenô van, kötelezô elsötétítéssel.
Nagyon hosszú út után most Münchenben várakozok, majdnem 5 órát kell várni a csatlakozásra. Búcsúzóul még készítettem fotót Incheonról, ahogy sikerült, meg arról, hogy koreai ebédet kértem a gépen.
A németek skótok, itt csak fél óra ingyen internet van, ha valaki üzenni akar, gyorsan tegye.
Ezzel befejezôdik az én kis kalandom. Lehet, hogy írok még pár tematikus posztot - és ez most nem fenyegetés hanem ígéret. - de bôven tudnék mesélni a következô útig
Szóval búcsúzom most és köszönöm, hogy velem tartottatok! Thank you! 감사합니다!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése